Hollandiába egyszer megy az ember, és akkor is Amszterdamba, ha van esze. Mi értelme megnézni Groningent, Rotterdamot vagy Hágát, csak úgy? Maastricht is csak az európai politika szempontjából érdekes. Az ország (egyik) fővárosának illúziója az a hívó szó, hogy szabadság. A másik: nyugat.

A schipoli reptér üvegépületéből kilépve meghökkenve tapasztaljuk: akár Szófia vagy Varsó bármely reptere vagy főpályaudvara előtt is állhatnánk. Szürke, beton ülőalkalmatosságok, beton virágtartók, szemetes placc, körben csúnya épületek. Hová érkeztünk? Gyors információszerzés a magyar fül számára tragikus holland nyelv őshonos művelőitől, és máris a belvárosba tartó emeletes vonaton találjuk magunkat. A látnivaló megegyezik a 20-as buszból látható ismert képsorokkal. Gyárak, irodák, jellegzetesen jellegtelen épületek.
A föltúrt (építés alatt álló) pályaudvaron aprópénz keresgélés, jön a 26-os villamos kéken, az visz a szálláshelyünkre. Túlmegyünk, egy néger (bocsánat, afrikai származású) nő eligazítása után megtaláljuk a helyes irányt, megérkezünk, fizetünk, és sátrat verünk a város Zeeburg nevű városrészében. Biciklit kölcsönzünk (átvernek), majd irány a város.
Ez az a pont, ahol megfordul minden. Jó helyi polgárként kerekezünk a jellegzetesen holland építésű házak között, és csak ámulunk. Ebben a hosszú utcában szinte kizárólag feketék, arabok és törökök laknak, látni az arcokon és a boltok, kocsmák feliratán. Egyszerű, de szép házak, függönytelen, szép lakások. Amszterdam-külső. Baromi jó!
Az első (és nekünk egyetlen) szélmalom után perceken belül a város vérkeringésébe kapcsolódunk. A biciklik lekötése után egy déli Váci utcára emlékeztető soron gyalog indulunk a Dam tér felé, furcsálljuk, hogy a játékbolt és a sajtüzlet között megfér a pornó-kirakat, hatalmas falloszú rózsaszín nyúllal. Más. Világ.
A Világ másnap kezdődött a Damrakon sétálva, mikor a török, indonéz, argentin, izlandi és ki tudja, milyen nációból jövő emberek kavalkádját láttam, akik ettek, ittak, ölelek, csókoltak, veszekedtek, egyszóval éltek ezen a téren szerda délután, mintha mi sem történt volna. Az történt, hogy a kedvesemmel megérkeztem a városukba.

(ne hidd, hogy vége, most jön a II.rész!)

Elképesztően sokszínű emberárban hömpölygünk a város utcáin, terein, de a szűk passzázsokba nem merünk bemenni, rossz arcú, drogdealer külsejű alakok támasztják a dülöngélő falakat prédára lesve. Inkább a fősodor.

Nekem a Damrak jelenti a Nyugatot. Üzletek, kávéházak, boltok, egy-egy mozi, múzeum, színház, rasztafrizurás afrikai zenészek, mozdulatlanná merevedett, ám pénzért megmozduló mímesek, diákok és öregek rendkívül színes kavalkádja, persze akadnak középkorúak is. Felteszem, amikor mi a hetvenes években lelkesen üdvözöltük a Váci utcai City Grill megnyitását, a Damrak akkor is ugyanígy, a világ sokszínűségét tükrözve üzemelt.
Persze, a Szex Múzeum, ha már itt vagyok. Az eufemisztikus megnevezés dacára a pornográfia történetének tobzódásával szembesül a betérő, aki inkognitóban maradva tisztán érti a magyar macsó fiúk (és lányok) trágár kifejezéseket sem nélkülöző megjegyzéseit. „Ezt a pózt mi is… Emlékszel?” „Este próbáljuk ki így is.” Az ember holtig tanul.
Hogy helyreálljon a világ rendje, a múzeum után ellátogatok a Szent Miklós-székesegyházba, ahol a helyi Vigília címlapján egy orr- és száj pirszinggel ékesített lány kíván meggyőzni a katolicizmus mindenhatóságáról.
Kedvesemmel, aki időközben a Zsidó Történeti Múzeum fotókiállítását nézte meg (Robert Capa, Besnyő Éva), a Dam téren találkozom. Percekkel később egy Heineken sörözőben rendelünk, én a címadó italt, párom egy pohár bort. Ő tudja.

(természetesen még ezt is fokozni tudjuk a III. részben)

Sörözés után különösen jó biciklizni, a nap lemenő félben, természetesen eltévedünk, ami nem nehéz ebben a csatornák szelte városban, nekünk napjában többször is sikerült. Szerencsére minden eltévedéskor találtunk alkalmas kocsmát terasszal, ahol a térképen konstatáltuk a hülyeségünket, és még sört is ittunk. Na jó, néha kávét.

Szerencsére itt is létezik ingyenes kulturális ajánló (a helyi Pesti Est), melyben lapozgatva hamar rátaláltunk az ingyenes koncertekre (gratis), aminek persze megvan az a kockázata, hogy a színvonalat is tükrözi egyben, de momentán nem volt kiadnivaló 10-12 eurónk egy szintén lutri zenei rendezvényre. (Az Amaro Drom épp azokban a napokban lépett fel a városban hasonló árfekvésű beugró mellett, de hát magyar cigányzenét hallgathatunk otthon is, negyed annyiért.)
A választásunk a Café de Kluisra esett, mely grátisz jazzkoncertet ígért, a térkép alapján egy laza 20 perces sétára szálláshelyünktől, így aztán gyalog vágtunk neki a főként feketék, törökök, arabok lakta városrésznek. Mondanom sem kell, az út mintegy órásra sikeredett, míg a különböző hidacskákon átszeltük hol itt, hol ott a csatornákat, végül azért megtaláltuk a Hendrikkade végén megbúvó objektumot, a függönytelen ablakok mögüli félhomályból hívogató jazzklubot.
A nagydarab, szőke csapos előzékenyen mérte a korsóba a Hollandiában ritkán rendelt mennyiséget, a félliternyi seritalt, majd a terem végén, a sarokban álló üres asztalnál helyet foglalva, kortyolgatva vártuk a produkciót. (Ilyen típusú sört máshol nem láttunk az országban, a nevére sajnos nem emlékszem.)
Hamarosan a parányi színpadra léptek a zenészek (dob, gitár, basszus, szaxofon), és némi hangolás után kezdetét vette a koncert.
Egyikünk sem jazzrajongó, ám a hely szelleme, az időközben összeverődő teljesen heterogén és láthatóan értő fülű közönség mégis magával ragadta a laikus hallgatót, vagyis minket is. A műfajban szokásos dallamok, időnként egy-egy hangszerszóló, taps. A kopaszodó öregúr, a fiatal, fekete (talán szintén zenész) fiú, a középiskolás korú lányok és fiúk egyaránt figyelmesen füleltek a muzsikára, iszogatták a söreiket, csak néha sugdostak valamit egymás fülébe, gondolom, bizonyos attrakciókat követően, mintegy szakmailag.
Még a koncert vége előtt elindultunk, mivel egyrészt elálmosodtunk, másrészt visszafelé már nem óhajtottunk gyalogolni, és az utolsó busz éjfél előtt ért a közeli Kattenburger-pleinre. Elcsíptük. Szép este volt.

(magától értetődik, hogy van IV. rész is)

Olykor azért enni is kell, még Hollandiában is. Amszterdamban üvöltve kínálják magukat a francia, argentin, indonéz éttermek, mi azonban a megbízható törököket választjuk. A gyrost ismerjük, az ára 2,5 euró. Beintettünk a nyugatnak.

Művelődjön a magyar paraszt, ha már elhagyja a szikes ugart. Mi is így tettünk, mikor elsétáltunk a holland nemzetibe, a monumentális Rijksmuseumba. Ezt is tatarozzák, mint az otthonit negyedszázada, úgyhogy a körítés ismerős. A méregdrága belépő megváltása után Rembrandt önarcképében gyönyörködhetünk, és módunk nyílik megtekinteni a híres Éjszakai őrjáratot is, mely tulajdonképpen nappali, csak az évszázadok sötétítettek a vásznon egy napszaknyit.
Az épület méretéhez képest hamar körbejárjuk a kiállítást, a mesteren kívül Johannes Vermer, Hendrick Avercamp és Jacob van Ruisdael tájképeit szemlézzük, ezek az alkotók valamiért nagyon szerették a szélmalmokat és a telet. Üdítő a kinti kánikulához képest.
Kifelé, az előtérben összefutunk azokkal az Amszterdamban tanuló magyar szociális munkás hallgató lányokkal, akik előző nap trágár hangossággal csodálták a Dam téri afrikaiak utcai produkcióját (Ez kúrvajó, bazeg!), mire e sorok írója leleplezte őket. Most ők jöttek hozzánk haverkodva, mi pedig hülyén nem használtuk ki a kínálkozó kapcsolatot, pedig ők már hónapok óta itt élnek, kicsit bírják is a holland nyelvet, kiváló kalauzaink lehetnének a hátralévő napokban. De nem.
A délelőtt megevett török gyros már rég felszívódott, az új táplálékforrást a helyi hipermarketben (Albert Heijn) szerezzük be. Príma kenyerek, sajtok, sörök, átlagos felvágottak. Itt nincs olyan, hogy „Kérek 10 deka párizsit”, minden kimért, csomagolt, vákuumzáras. A pénztárosok kivétel nélkül színes bőrűek. Persze, a fehér is egy szín.
Este aztán ellátogatunk az atlétatrikós magyar kamionsofőrök mekkájába, a híres piros lámpás negyedbe, ahol a kivilágított kirakatokban unott arcú bikinis lányok kínálgatják tagadhatatlan bájaikat, többek között a negyedben magasodó öreg templom tőszomszédságában is. Nem lehet könnyű az itteni plébános élete.

(ne feledkezünk meg róla, hogy a V. rész következik)

Szép a város, de azért innen is jó kimozdulni. Biciklit kölcsönöztünk hát, és megcéloztuk a tengert. Persze, ez csupán az Amszterdami-öböl, ám némi nagyzolással akár az Atlanti-óceán betüremkedésének is értelmezhető. Mi így értelmeztük.

3 euróval olcsóbbért és sokkal jobb kerékpárokat kölcsönöztünk, mint az első nap, igaz, nekem is női, kosárral felszerelt bicikli jutott, de az itt nem számít, ráadásul a kosárban kényelmesen elférnek a dobozos Bavaria sörök meg az elemózsia.
Természetesen megint eltévedtünk; elkerekeztünk az építés alatt álló Ijburg városrészbe, melynek egyetlen érdekessége, hogy a félkész negyednek már megépült a kerékpárútja. Tulajdonképpen semmi nincs, de védetten biciklizni már lehet.
Aztán megtaláltuk a helyes útvonalat is Durgerdam felé egy gáton futó kerékpárút formájában. Ezen a gáton tekertünk vagy 30-40 kilométert, jobbra-balra víz, néhány sziget madarakkal, egy-két pihenő, ahol ételt és italt vételeztünk magunkhoz. Végül Marken, a világítótorony.
A torony lábánál lelkesen gázoltam a vízbe, és arra gondoltam, ezen a vízen keresztül a világ bármely pontjára eljuthatnék. Ez mégiscsak az Északi-tenger, mely összefügg az Atlanti-óceánnal és így a Csendessel is, tehát a világfalu a lábaimnál hever.
Visszaúton aztán megismerkedtünk a hazaitól nem sokban különböző holland valósággal. Képzeld el, hogy egy durgerdami kávézó teraszán ülve bámulod a végeláthatatlan vizet, megcsodálod a parkoló vitorlásokat, miközben a füledet szétrepeszti a helyiségből ordító borzalmas tánczene, mintha Zámbó Jimmyt hallanád hollandul énekelni. Iszonyat! Fizetünk, megyünk.
Hazafelé még megtekintünk egy hajómodellekkel díszített protestáns templomot és egy viszonylag régi temetőt. Ezek az emberek valamiért nagyon szeretik a kis plüssállatkákat kihelyezni szeretteik sírjára, ami csupán egy hajszállal jobb választás, mint a párkányi művirágcsokrok műharmattal; talán személyesebb, ha már.
Este volt még egy nagy rátalálásunk az Amstelvelden megbúvó Café Marcellára, de ez már egy újabb fejezet.

(amiért is el kell olvasni a VI. részt)

Kosztolányi írta valamelyik novellájában, hogy mikor külföldön jár (vagy ő, vagy a főhőse, jelesül Esti Kornél), szeret ismerősnek mutatkozni a helyiek előtt, mint aki pontosan tudja, mi, merre, hány méter. Mi erre amszterdami tartózkodásunk negyedik estéjén éreztünk rá egy véletlen folytán.

Az egész napos bicikli-kirándulástól kellemesen elfáradva ücsörögtünk a belváros egyik csatornaparti sarokkocsmájának teraszán, valahol a balettintézettel átellenben, és bámultuk az asztalunk mellett hömpölygő, feltehetően színházi közönséget, amely a miénkhez hasonló, kiülős sörfrissülés reményében indult neki az estének. A mi placcunkon már nem volt szabad hely.
A frissülés említett formája persze csak rám igaz, párom továbbra is a Hollandiában egyedül jelen lévő import borféleségek mineral vasszerrel elegyített változatával próbálkozott kitartóan, magyarán fröccsfrissült.
Így iddogáltunk, beszélgettünk a gyertyafényes asztal fölött, az sem zavart meg bennünket, mikor a szomszéd asztaltól áthajolva szegény Halász Péter holland hasonmása kért tőlünk tüzet kézzel sodrott cigarettájához. Amszterdam számunkra kiismerhetetlen, bonyolult szerkezetéről, eltévedéseinkről csevegtünk éppen.
Megemlítettem, hogy nekem általában rendkívül jó a tájékozódási képességem idegen városokban, abba a kocsmába, templomba, múzeumba, ahol egyszer már jártam, szinte teljes bizonyossággal hamar visszatalálok; példa erre Prága, Berlin, Szarajevó jó néhány eldugott objektuma. Amszterdammal azonban nem bírok.
„Tegyük fel, ha arra a focipályás, szakadt játszótérre kellene visszatalálnunk, amelyikre az első nap tévedtünk, jó, ha holnap délre rábukkannánk” – véltem, majd intettem, hogy fizetünk. A pincérnő mintegy 8 euróval többet adott vissza, mi pedig – szó, ami szó – nem tettük szóvá tévedését, ellenben sietve biciklire pattantunk és távoztunk. (A biciklikkel úgyis átvertek korábban, most csak kompenzált a sors.)
Elindultunk a vakvilágba, aztán – láss csodát! – szűk 2 percen belül az említett, első nap fölfedezett patinás játszótéren találtuk magunkat, melyről az iménti teraszon beszélgettünk. Hogy pedig a sors kifürkészhetetlenségéről, a véletlen- és szükségszerűségről tovább szőjük gondolatainkat, helyet foglaltunk a tér sarkán található kávézó-söröző teraszán, az ölünkbe hulló pénzből söröket és fröccsöket rendeltünk, majd az utcatáblára pillantva azonosítottuk a helyet. Az Amstelveld Café Marcella nevű egységébe kalauzolt az Örökkévaló.
S hogy miért ez lett kedvenc amszterdami tartózkodási és találkahelyünk, azt legközelebb elbeszélem.

(ne is húzzuk vele az időt, íme a VII. rész)

Az a csoda történt, hogy ott tartózkodásunk második felében mérték Európában a legmagasabb hőmérsékletet: Amszterdamban 29 Celsius-fokos hőség hökkentette a hollandokat, akik nem igazán tudtak jól reagálni a váratlan helyzetre. Magas szárú csizma ujjatlan pólóval, mezítlábas vietnámi papucs prémes télikabáttal. Hülyén néztek ki, na.

Mindez azért jutott eszembe, mert a már említett amstelveldi sörözőnk teraszán látom magunkat rövidnadrágban, illetve szoknyában, ujjatlan pólókban, amint képeslapokat fogalmazunk hátrahagyott szeretteinknek.
A Café Marcella nem a neve miatt vált kedvenc helyünkké. Még előző esti rátalálásunkkor történt, hogy cigarettát akartunk vásárolni az egységben, melyet a pincér útmutatásai szerint a belső helyiségben álló automatából próbáltunk abszolválni. Párom a 4 euró bedobása után konstatálta, hogy az ár 4.50, így visszatért hozzám a teraszra a hiányzó apróért. Ám mikor pótolni akarta a hiányt, látta, hogy a gép már elnyelte a korábban bedobott nem kevés pénzt. Tanácstalanságát látva az egyébként is rokonszenves pincér gondolkodás nélkül a zsebébe nyúlt, és a szükséges pénzt bedobta az automatába. Nem akadékoskodott, nem hajtotta el a vendéget, még mosolygott is kedvesen a kedvesemre. Hát, igen, ez Európa nyugati fertálya.
Az egység egyébiránt feltehetően a helyi zeneművészeti főiskola környékén állhat, mivel a vendégek zömét a különféle instrumentumokkal felszerelt jóarcú fiatalok alkották – nagybőgőjével küszködő törékeny leány, klarinétját hanyagul lóbáló mackó és társaik –, akik próba előtt vagy után betértek egy-két frissítőre, szendvicsre.
Frissülés után felkerestük a városi virágpiacot, pontosabban egyet a sok közül. Akár vakon is elkalauzolt volna az illatfelhő, ám a látvány, a páratlan szín- és formagazdagság már pótolhatatlan volna egy nem látó ember számára. A legkülönlegesebb tulipánfajták közül természetesen a nálunk ritkaságszámba menő fekete hagymáját választottam ki ajándékul lányomnak.
Az igazi kuriózumot azonban a cannabis-származékok kendőzetlen és nagyszámú felhozatala jelentette, hiszen – legalábbis kontinensünkön – Hollandia az egyetlen ország, ahol legálisan beszerezhető ez a növény, mégpedig mag, palánta, kifejlett egyed formájában egyaránt. Mi megelégedtünk egy fotóval, melyen jól láthatók a marihuána-alapanyag árai: 3 eurótól a csillagos égig terjed a későbbi füstölnivaló hagymája, némi magvakkal kiegészítve a dekoratív csomagolásban.
Este aztán tettünk egy sétát a belváros coffee shopjait feltérképezendő, azonban egyetlen barátságos, kellemes benyomást keltő emberekkel belakott ilyen intézményt nem találtunk, a helyiségekből kiszűrődő borzalmas zene pedig szintén inkább elriasztott bennünket a kipróbálástól. Így maradt a megszokott sörital, ezúttal a kemping hangulatos kávézó- teázó- sörözőjében.
Az ital elfogyasztásával rá is kanyarodtunk amszterdami elő vakációnk utolsó napjára.

(s ahogy ígértem, van VIII. rész is, hogy méltón befejezhessük ezt a kirándulást)

A jóból is megárt a sok, legalábbis az ostoba mondás szerint, mi azért még szívesen eltöltöttünk volna egy-két évet ebben a városban, elsősorban nem a kihagyott látnivalók miatt, inkább azért, hogy egy kicsit hollandokká váljunk magunk is. De hát, letelt az időnk.

Még előző nap délelőtt – míg kedvesem Van Gogh képeit nézte a budapesti kiállítás után újra – konstatálni voltam kénytelen, hogy a különben békés, liberális Hollandiában is él tovább a rasszizmus. Az Anna Frank Házbeli szomorkás szemlélődés végén, az utolsó, földszinti bemutatóteremben kifüggesztettek egy fotót a háztól nem messze, a Westermarkton, a Nyugati templom előtti téren álló Annát formázó szoborról, melynek talapzatán ott virított a néhány éve a helyi fasiszta utánpótlás által fújt horogkereszt; biztos nem tetszett nekik a kiállítás. Az otthon szele megcsapott…
Szóval az utolsó nap délelőttje a sátorbontással telt, gondolom, más is tapasztalta már, hogy visszapakolni mindig nehezebb a zsákokba, de lehet, hogy csak a motiváció okozza a nehézséget, hisz odafelé még lelkes az ember az utazás izgalmai miatt, míg fordítva inkább kellemetlen kötelességet teljesít.
Átcuccoltunk hát az utolsó éjszakára bérelt faházikóba (39 euró), mely jelentős mértékben növelte komfortérzésünket az egy hét sátorozás után. Ujjongva henteregtünk a rugós-matracos ágyon, ültünk az asztal melletti székeken, bámultuk arcunkat a falitükörben. Éljen a civilizáció!
Költözködés és az itthoni kínai piacra kísértetiesen emlékeztető amszterdami kirakodóvásár török büféjében elfogyasztott gyros (2.50/darab) után ajándékvásárló sétára indultunk. A séta szokás szerint több kilométeres gyaloglásba csapott át, miután rutinosan eltévedtünk, és utolsó pénzünket nem óhajtottuk villamosjegyre költeni. Végül mindenkinek, rokonnak, barátnak, kollégának megvettük a magáét: kinek mintásra pingált porcelán fapapucsot (minő képzavar), kinek kartonnyi dobozos Bavaria sört, kinek fűszer-, kinek sajtkülönlegességet, kinek pedig omlós kekszet vásárolt be a Hollandiába szakadt előnyári-mikulás kettősünk.
Koraeste aztán úgy döntöttünk, magunkkal vitt 1800 forintunkat is beváltjuk a búcsúesti sörözéshez-borozáshoz, így pénzváltóhelyet kerestünk a Damrakon. Az első helyen pimaszul kevés, mindössze 2.50 eurót adtak volna magyar valutánkért, mi azonban öntudatosan lemondtunk a megalázó összegről. Egy távolabbi ablaknál viszont az előzékeny fekete nőalkalmazott megnevettetett bennünket azzal, hogy precízen átvilágította gyűrött kétszázasainkat, ellenben adott vagy 7 eurót.
Megcéloztuk hát törzshelyünket, a Café Marcellát az Amstelvelden. Mi voltunk éppen az egyedüli vendégek, bekvártélyoztuk magunkat az egyik sarokasztalhoz, kortyolgattuk a barátságos pincérünk által szervírozott italainkat, és nagy komolysággal lapozgattuk a kitett holland napilapokat, próbálván kibogarászni a hírek tartalmát. A rádióból halkan szólt a Rolling Stones, lassan újabb vendégek szivárogtak az egységbe, és rövid ideig azt éreztük, hogy egy csöppet mi is a város részévé szervesültünk. Meghitt este volt.
Mit írhatok még? Aludtunk egy jót, a hajnali szürkületben elcipeltük holminkat a villamosmegállóig, onnan a schipoli reptérre suhantunk, ahol utolsó filléreinkből kitelő egyetlen kávénkat szürcsölgetve vártuk az emelkedést.
Amszterdam légteréből még egy búcsúpillantást vetettünk a városra, szórakozottan hallgattuk a pilóta vezetési stílusával elégedetlenkedő, ezért pofozást kilátásba helyező magyar roma útitársaink dialógusát („Mit bravúroskodik ez? Bélám, csinálj valamit!” „Odamegyek, lepofozom.”); persze, csak viccesedtek.
Még a gépen elhatároztuk: egyszer még visszatérünk Amszterdamba.