Struccmáj reggelire
Nem mondhatnánk, hogy korán a reggel errefelé. Kilenc is elmúlt, amikor a vendégek álmosan a helyükre szállingóznak a ház végébe épített fedett teraszétkezőben. A legtöbben jártak volna egyet a vidéki friss levegőn még reggeli előtt, de a pirított struccmáj illata egyenesen a roskadásig terített asztalhoz vonzza őket. Mintha a tegnapi vacsora nem is töltött káposzta lett volna, úgy kínálja Teri, az ifjú gazdasszony a serpenyőben sült ínyencséget. S mit ad Isten, az otthon bőven elegendő 0%-os natúrjoghurt helyett csak úgy csúszik lefelé a torkokon a máj, s a mellékesen, mintegy kísérőnek odatett házi füstölésű szalonna, a padlizsánkrém, a biokertben nevelt friss hagyma, a paprika, a csipkebogyólekvár, s persze a kemencében sütött házi kenyér is fogyatkozik a fonott kosárból.

A Fila család egy apró erdélyi magyar faluban él. Férj és feleség két kisgyermekével vendégeket fogad a világ minden tájáról. István és remekül főző felesége Magyarremete büszkeségei lehetnének, hiszen számos, a vidékkel ismerkedő idegen számára teszik gasztronómiailag is felejthetetlenné e szép környéket.

Egész nap a Pádis erdei útjait járjuk. Az idő esőre áll, így a fenyőerdő közepén megbújó Biharfüredről most inkább nem indulunk gyalogtúrázni, pedig a csípősen friss vizű Jadolina-vízeséshez, az izgalmas mézgedi barlanghoz, s a csodaszép Pádisfennsíkra is vezetnek (nagyrészt) jelzett túraútvonalak. A népszerű nyaralóhely régen a nagyváradi görög katolikus püspökség üdülőhelye volt. Hétvégenként, jó időben sokan járnak ide kirándulni, télen még síelni is.

Már lemenőben a nap, amikor Istvánék quadjaira pattanunk. Magyarremete híres templomába készülünk. A késő délután ellenére a falu lelkipásztora szívesen fogad, s körbevezet a XIII. században épített református templomban. A pár száz fős település kicsi, nagyon egyszerű, fehérre meszelt falusi templomocskája, szénaboglyával a tövében messze földön híres ritkaságot, a régió egyik legjelentősebb műemlékét rejti. Bár az elmúlt két évszázadban sok mindent megtettek azért, hogy a 700 (!) éves Árpád- kori falfreskókat eltüntessék, a közelmúlt restaurálási munkálatainak köszönhetően a többek között Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Imrét, Szent Mihály arkangyalt ábrázoló faltöredékek megdöbbentő épségükkel nyűgözik le az idevetődőt.

Reggel Torockó felé indulunk. Mielőtt elhagynánk a vidéket, bekukkantunk a Kiskohi-barlangba. Szinte felfoghatatlan, hogy húszévente mindössze egyetlen centimétert növekednek a ma már többméteres cseppkövek, így akadnak köztük 55 000 éves hatalmas, mégis „halálosan” sebezhető óriások. A mesterséges fényben olyan, minta egy mesés, narancsszínű kőerdőben járnánk, a törékeny örökkévalóság birodalmában.

Mathild néni húslevese
Azért a házi tészta, az házi tészta! – bólogatunk elismerően, miközben Mathild néni aranysárga húslevesét kanalazzuk az ebédlőben. Csak mikor kifogy a tál, nézünk körül a régies hangulatú, zöld fabútorokkal berendezett torockói kúriában. Amint a porhanyós malacsültnek is már csak az emléke marad a tányérokon, kedves vendéglátónk is közénk telepszik.

Mathild néni igencsak felkészülten várt bennünket: régi fotók, újságcikkek kerülnek elő féltve őrzött gyűjteményéből. Hallgatjuk jóllakottan Torockó történetét, s már értjük, miért sorakoznak olyan szépen egyformán a falu házai. 1870 tájékán ugyanis sokadik tűzvész pusztította el a település nagy részét, akkor majd’ minden házat egyszerre építettek újjá. A falu példás hagyományőrzését elismerendő 1999-ben Europa Nostra díjat kapott, és valóban, sehol egy modern épület, az egységes faluképet romboló üzlet. Torockó múltja majdhogynem jelene: az időtlenség békés nyugalma ölel körül mindent, a kapuk tövében ücsörgő nénikéket, a bájos unitárius templomot, a temetőt a meredek hegyoldalban, hát még a Néprajzi Múzeum régóta alvó tárgyait.

Torockó fekvése olyan, mintha a falu szüntelen áhítattal térdepelne a fenségesen fölémagasodó Székely- kő lábainál. Aki vállalkozik a félnapos gyalogtúrára, felbaktathat a csúcsára is. Ha pedig képesek vagyunk napfelkelte előtt a tornácra könyökölni, láthatjuk, hogy errefelé reggelente kétszer kel fel a sárga napkorong, mert a hegy egyik csúcsa egy röpke időre ismét eltakarja.

És lőn hasadék!
A Nap már túljutott fele útján, de mi még csak most ízlelgetjük a ‘mititeit’, azaz ‘micset’, a fűszeres darált húsból készült népszerű helyi sültet a Tordaihasadék bejáratánál. Amint lecsúsznak az utolsó falatok, túrabakancsot húzunk, és nekivágunk a szurdoknak. A sziklafal úgy kétszáz méter magas, a völgy három kilométernyi. Keskeny sziklaperemeken, csúszós köveken, erősen foghíjas, ferde lengőhidakon, bokaficamító köveken, néhol kifeszített segédkötelek mentén vezet az út, de százszorta megéri végigmenni rajta. A szoros szépséges zöld mezőbe torkollik, mely lankásan szalad fel a dombkaréjra. Irigykedve pillantgatunk vissza a jókedvű fiatalokra, akik most verik le sátraikat a szurdokon átvágó, a rétet is kettészelő Hesdát-patak partján.

Megint szép város Kolozsvár
A Mátyás király szülőházának közelében talált étteremben egy kedves román fiú igyekszik megérteni, mit is szeretnénk rendelni. Magyar étlap ugyan nincs – mint ahogy máshol sem nagyon Erdélyországban –, ő azonban egész jól érti, s beszéli nyelvünket. De Kolozsvár nem egy királyi ebédről lesz emlékezetes, inkább az elmúlt évek viharai után viszonylag szépen rendbetett Főtér nyújt maradandó élményt, s közepén a Mátyás-szoborral és a Szent Mihály-templommal.

Hosszú és meredek az út, míg a Botanikus kerthez érünk. A szépen felújított, hangulatos parkban sétálunk napestig, miközben az is kiderül, a legtöbben nem a növények mellé szúrt táblákat böngészni jönnek ide. Párok andalognak kézen fogva, apró gyerekek gyakorolják az első futólépéseket, öreg barátnék csevegnek egymás könyökét szorongatva.

Mézes sütemény Körösfőn
Persze, a városra szép kilátást kínáló Fellegvárát, és a sok híres embernek végső nyughelyet adó Házsongárdi temetőt is megjártuk – meséljük késő este Körösfőn, kedves barátaink meghitt, ódon hangulatú pincekonyhájában. A paradicsomos töltött paprika sem mindennapi, de az a szilvalekváros mézes sütemény minden eddigi erdélyi finomságon túltesz.

Másnap, kedd lévén piacot tartanak a közeli Bánffyhunyad főterén. Izgatottan igyekszünk a vásárba, remélve, hogy végre hamisítatlan kalotaszegi különlegességeket, szőtteseket, kerámiákat, kosarakat, festett famunkákat láthatunk. De a kínai műanyagvilág már ide is begyűrűzött, többnyire olcsó divatcikkeket kínálnak, végeláthatatlan sorokban.

A református templom azonban lenyűgözően szép. Amit a piacon nem találunk, az itt – mint megannyi erdélyi református templomban – garmadával díszeleg: a falakat, a karzatot kalotaszegi varrottasok borítják, valamennyit más-más hívő készítette, s adományozta. A mintás, fakazettás mennyezet, a faragott szószék nemcsak itt, hanem Kalotaszentkirályon is megkapóan szép. Akárcsak Körösfőn, mely sokak szerint a leglátványosabb temploma a vidéknek. Tornyába meredek lépcsőn kapaszkodunk fel. Nagy kiváltság, hogy odafentről nézelődhetünk és elmélkedhetünk néhány percig. Milyen szép is ez a vidék! Mégis, milyen kevesen, keveset járunk errefelé. Pedig az út mindössze néhány óra, s az erdélyiek ma is meleg szívvel fogadják házukba az elszakadt anyaországiakat.

Szöveg: Szabó Virág
Fotó: Szabó Virág, Almásy Gyula, Fila István