Ma már mosolyogva nézem a ‘70-es évekbeli filmsorozat egy-egy epizódját. Nemcsak azért, mert eljárt felette az idő, hanem, mert közben alkalmam nyílt személyesen is megtapasztalni, milyen „igaziból” San Francisco utcáin. Az első utunk a Market Streetre vezet. Élvezettel vegyülünk el a lődörgő emberek között, s kíváncsian lépünk be egy-egy üzletbe: vajon milyen új modellekkel rukkoltak elő kedvenc márkáink gyártói. A sarki hotdogárus láttán felcsillan a szemünk, a puha, meleg kiflikre úgy csapunk le, mintha napok óta éheznénk, pedig a „forró kutya”, valljuk be, nem egy bonyolult étel. Amerika az egyetlen hely, ahol „bűntudat nélkül” térhetünk be egy McDonald’s-ba vagy egy Burger Kingbe, hiszen itt ez a „nemzeti konyha”.

Negyedelő
San Franciscóban alig találunk vízszintes utcákat, a 40 dombra épült városban folyton emelkedőkön kaptatunk fel, és lejtőkön ereszkedünk alá. Az egymás mellé épült negyedek más-más hangulattal lepik meg a látogatót. A Financial Districtben (pénzügyi negyed) felhőkarcolók gyűlnek körénk, aztán ott van a Nob Hill, San Francisco legexkluzívabb és legdrágább városrésze luxusvillákkal, a Pacific Heights sikkes üzletekkel és előkelő éttermekkel, vagy a békés kis Russian Hill a híres kanyargós Lombard Streettel, amely valószínűleg a legismertebb utca a városban.

A legtovább talán a kínai negyedben időzünk. Ez nem egy „kirakatnegyed”, hanem nagyon is valóságos: New York után itt él a második legnagyobb ázsiai közösség a világon. Az utcákat belengi a fűszerek és ételek illata, az épületek keleti stílusúak, s a boltokban csupa kínai árut kínálnak. Az egyik ajándéküzletből apró „varázsdobozzal” távozom: az 1 dolláros skatulya tetejét felnyitva két kabóca zendít rá a nótára, miután a napfény beindítja a hátukra szerelt napelemeket.

Mindenki villamosa
San Francisco belvárosának legismertebb közlekedési eszköze a „Cable Car”, erre szállunk fel mi is, hogy lejussunk az óceánpartra. A zörgő kocsik 1873 óta róják a síneket. A nemzeti kinccsé avatott villamos ma három útvonalat fut be, s mivel elhalad a legfontosabb látnivalók mellett, ideális jármű a turisták számára is. A villamos a Fisherman’s Wharfon (Halászmóló) áll meg. Mivel a város egy félsziget csúcsán helyezkedik el, három oldalról víz szegélyezi. 1776-ban spanyol telepesek alapították, és Assisi Szent Ferenc után San Francisco névre keresztelték. A pici, néhány száz lakosú falu az aranyláz idején nőtte ki magát: ma az USA kilencedik legnagyobb városaként tartják számon.

A Fisherman’s Wharfon találjuk a Pier 39-et (39-es móló), ahol apró boltoktól, éttermektől és kávézóktól hangosak a sétányok, no meg a gyerekek kedvencétől, a körhintától. Lejjebb, a vízben fókák sütkéreznek lustán, ordításuk elnyomja a látogatók zsibongását. De sajnos a szaguk is átható, így rövid fotózás után tovább is állunk. Nem messze innen, egy nagy hangárban régi zenegépek és játékok múzeumára bukkanunk. Ciripelő kabócám elbújhat e remekművek mellett, melyeket látszik, hogy türelmes, szerető mesterkezek keltettek életre. Az egyik mini színházban Susie, a kánkántáncos emelgeti nyurga lábait a karmazsin függöny előtt, máshol egy egész mini vidámpark kel életre. Egy sarokban zongora játszik magától, mintha egy szellem ujjai játszanának a billentyűkön. A kijáratnál egy óriás búcsúztat: úgy hajol fölénk, mintha bunkójával kupán akarna vágni bennünket.

Szerencsésen kislisszolunk az óriás előtt, s a Pier 45-nél állomásozó tengeralattjáró felé indulunk. A látvány lényegesen komolyabbra hangol bennünket. A II. világháborúban szolgált, 1943-ban épített USS Pampanito kora legfejlettebb tengeralattjárója volt. Szűk lépcsőkön lépkedünk lefelé a hajó gyomrába. A gyér megvilágításban kirajzolódnak a generátorok, beljebb a szűk ágyak, ahol a legénység pihent, a skatulyányi mellékhelyiségek, és az étkező, ahol a közösségi élet is zajlott. Már amennyire volt idő közösségi életet élni: a tengeralattjáró hat csendes-óceáni bevetésen vett részt, majd visszatért San Franciscóba.

Al Capone és a pelikánok
Még szerencse, hogy a szomszédos börtönszigetre barátságos kirándulóhajók indulnak, jóllehet, az úti célunk ezúttal sem túl vidám históriák színhelye. Az Alcatraznak is a spanyol telepesek adtak nevet: La Isla de los Alcatraces-nak (Pelikánok szigete) keresztelték az itt élő pelikánok után. A sziget az 1934 és 1963 között itt működő börtönről lett híres, amelyet az USA legjobban őrzött fegyházaként tartottak számon. A 350 cella egyikében raboskodott Al Capone, és több olyan gonosztevő, akiket más börtönökből szállítottak ide. Úgy tar- tották, hogy az Alcatrazból nem lehet megszökni, és a 14 sikertelen szökési kísérlet is ezt a tényt bizonyítja.

A börtönt végigjárva megtudjuk, hogy is éltek itt a rabok: bekukkanthatunk a celláikba, a kantinba és a könyvtárba, és kimehetünk az udvarra is. Még itt, börtönön belül sem ugyanaz várt mindenkire: a legsúlyosabb büntetést érdemlő rabok nem kölcsönözhettek könyvet, nem kaphattak levelet, és látogatókat sem fogadhattak. Még sanyarúbb büntetésként pedig ott volt a kényszermunka, a száraz kenyér-víz diéta vagy a csukló- és bokagolyók viselése.

San Francisco közelében egy másik sziget is állja a hullámok veréseit: az Angel Island, eredeti nevén az Isla de Los Angeles (Angyalok szigete). Bár a sziget ma kedvelt kiránduló- és piknikezőhely, valaha itt is komorabb sorokat írt a történelem. Először katonai táborként működött, s egy egész falu felépült itt: volt templom, pékség, kovácsműhely, suszter- és borbélyüzlet is. Az épületek nagy része romos állapotban ugyan, de ma is áll még, jóllehet, legtöbbjüket elzárták a látogatók elől. A romok között sétálni hátborzongató érzés. A néma csend, a néptelen falu olyan hangulatot áraszt, mint valami katasztrófa sújtotta terület.

A „Goldless Gate”
Bár „Frisco”-nak számtalan látnivalója van, a legnagyobb hírnévre a Golden Gate tett szert. A köd néha felhőkbe csomagolja a vörös hidat, amely az eredeti tervek – és elnevezése – szerint arany színű lett volna, de olyan jól sikerült a vörös festés, hogy végül nem került rá a karát-kabát. A híd a szomszédos Marin County-val köti össze a várost, míg kevésbé híres testvére, a Bay Bridge Oakland felé biztosít átjárást. Utóbbinak csak egyszer sikerült elvonni a figyelmet „arany” bátyjáról: az 1989-es földrengéskor egy része leszakadt, s ezért bekerült valamennyi akkori híradásba.

Földrengésekből pedig akad elég ezen a környéken. Kalifornia alatt számos törésvonal húzódik, a legnagyobb a Szent András-vonal, amely miatt San Francisco is fokozott veszélynek van kitéve. Az itt élők amolyan időzített bombán üldögélnek, hiszen sosem lehet tudni, mikor rázza meg magát a föld. De ez a kétarcúság nagyon is jellemző San Franciscóra. Ez a város egyszerre ad hideget és meleget, komolyságra int és szórakoztat, csodálattal tölt el és rettegésben tart. A Paradicsomot kínálja, de ha úgy hozza kedve, mindent porig rombol. És talán ettől olyan szép és izgalmas itt minden: mert ami elveszíthető, azt valahogy sokkal jobban értékeljük.

Szöveg és fotó: Szabó Viola