1. nap, 2003.08.02, szombat

Éjszaka nem sokat sikerült aludnom, kicsit izgatott voltam az út miatt. Reggel hat óra után ért ide a taxi Annával. Ő is itt lakik Újpesten, mint kiderült, így mehettünk együtt, mivel ő mindenképpen taxival akart kimenni a Hősök Terére. Onnan indult a buszunk, mint szinte minden Baraka út. Fél hétkor már kint is voltunk, alig voltak még. Aztán Katót is meghozta az Apukája, majd lassan Ági is megérkezett. Na és persze a többi utas is. De a busz nem volt még sehol. Pedig nemsokára hét óra. Aztán feltűnt az út végén, megismertem, mert ugyanaz a busz volt, amivel két éve Skóciában voltunk és tavaly az Alpokban. Csilla és Cini is a buszon voltak, gyorsan kalauzolták el az utasokat, hogy hová lehet pakolni, ki merre ül a buszon. A mi kis négyes csapatunk a hátsó lépcső mögött ült közvetlenül.
A késés miatt természetesen nem indultunk el hétkor, de fél nyolckor igen. Irány Tatabánya, ott vettünk fel még egy útitársunkat, majd valahol Győr környékén még kettőt.
Aztán megérkeztünk a határhoz. Kilátástalannak bizonyult, hogy még ma átjussunk. Legalább egy kilométeres busz sor várakozott az átkelésre, a legtöbb román, török busz volt. Hát persze, hogy velünk többet foglalkoznak, mint egy magyar busszal. De Ciniék igyekeztek javítani a helyzeten. Előrementek és valamit beszélhettek a határőrökkel, mert szóltak, hogy akkor mindenki szálljon vissza a buszra és megyünk. Kikerülve az összes buszt (csúnyán is néztek ránk rendesen) a sor legelejére mentünk. Nem számított, hogy kis szűk helyeken kellett kacskaringózni, vagy hogy járdákon kellett átvergődni magunkat, a lényeg, hogy még pár perc és már az osztrák oldalon voltunk. Hurrá!
Innentől kezdve csak a buszozás volt, hiszen egész Európán át kellett utaznunk. A szokásos formáció zajlott. 3-4 óra után megálltunk 15-20 perc pihenőre. Amit mindig nagyon vártunk, hiszen elég zsibbasztó ennyit ülni.
Valahol észak-Németországban, vagy Belgium környékén volt az egyik pihenőnk este nyolckor. Amikor visszaszálltunk a buszra, akkor Cini elcsukló hangon, könnyes szemekkel közölt velünk valamit, valami nagyon tragikus hírt. Most kapták a hírt, hogy szörnyű eset történt az iroda életében, mert az egyik túravezető meghalt és ő Hencsi, Hentsey György.
Nem barakás úton volt Szardínián, ahol egy szikláról a mélybe zuhant és meghalt. Hát hirtelen még a szendvics falatot is csak nagy nehezen tudtam lenyelni, fel nem fogható. Csak ültünk ott bambán és meredtünk magunk elé. Nem lehet, hogy ilyen történjen, éppen Hencsivel. De biztosan nem viccelne ilyesmivel Cini és látszott rajta is, hogy nagyon megviselte az egész. Én bevallom, még most sem tudom elhinni, pedig igaz. Sok ember volt, akiknek ez volt az első útjuk a Barakával, nekik ez szinte nem jelentett semmit, de a többieknek, nekünk nagyon is sokat. Szóval ez az eset azért igencsak rányomta a bélyegét az útra, legalábbis az első pár napra mindenképpen. Bár azt hiszem, hogy nem telt el úgy nap, hogy ne beszéltünk volna róla.
Eljött ugye az este, lehetett videózni. A Lottózsonglőrök című filmet tették be nekünk, eredeti ír film sok humorral. Némileg oldotta a feszültségünket, de nem feledtette az imént hallottakat.

2. nap, 2003.08.03, vasárnap

Mentünk tovább, újabb pihenők jöttek. Valamikor hajnalban megállt a buszunk. Tankolt és szerelték is, de erre nem annyira emlékszem, mert fél álomban voltam. Mindenesetre elég későn értünk Calais-be, a komphoz, reggel hat órára. A kompunk 3 7-kor indult.
Természetesen kimentünk a fedélzetre, hogy megörökítsük, ahogy elhagyjuk a kontinenst. Ja, és éppen napkelte volt. Pazar látvány!
A kompút valamivel több, mint másfél óra. Addig az egyik bárba ültünk be, ahol kockáztunk, mint mindig. Mármint hogy a komp utakon, mindig kockázunk.
Aztán megérkeztünk a doveri kikötőbe. Ahol a buszunk begördült (immár ugye baloldali közlekedésnek megfelelően) a bevándorlási hivatal elé. Ott a szokásos kis adatlapot kellett kitölteni és az ott ülő emberkéhez menni, aki kérdezett néhány dolgot, aztán készen is voltunk, mehettünk. A számunkra már ismert Lee Valley kempingbe mentünk, ami másfél-két órányira volt. Ott aztán sátorállítás. Én Ágival egy sátorban aludtam, eredetileg is így lett megbeszélve. Gyors fürdés, majd irány London! A Tower Bridge melletti parkolóban álltunk meg. Mi négyen úgy döntöttünk, hogy nem veszünk részt a vezetett városnézésen, mivel tavalyelőtt már megtettük ezt, inkább megyünk a saját fejünk és terveink után. Mert azok már voltak, mert ugye készültünk. Mindenképpen szerettünk volna felmenni a Tower Bridge felső szintjére, és felülni a híres London Eye-ra, a hatalmas óriáskerékre, ahonnan szinte az egész városra rálátni. Persze ezek mind olyan dolgok voltak, amik leginkább csak napos időben voltak látványosak. De ez megvolt, így irány először a Tower Bridge! Megvettük a kombinált jegyet, amivel a Monumentet is meg lehet látogatni később. Szóval végig sétáltunk a híd felső szintjén, bár üvegezett volt, azért nagyon jól lehetett látni a várost. Természetesen a gépház is hozzátartozott a látnivalókhoz. Elsétáltunk a Tower mellett, majd a Monument-hez értünk. Nagyon magas torony volt, még a nyakunk is kitekeredett, ha felnéztünk rá. De ha már a jegyünk megvan, nem hagyhattuk ki. Csak később döbbentünk rá, hogy mire is vállalkoztunk, mert ugye lift nem volt benne, csak csigalépcső, az viszont nagyon sok. Éppen 311. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lihegtünk és fújtattunk mire felértük. Fent keskeny volt a hely, alig fértünk el egymás mellett, de legalább kicsit fújt a szél, enyhítendő izzadságunkat. A kilátás meg gyönyörű volt, hiszen sütött a Nap, sehol egy felhő. Mikor már kipihentük magunkat és szétnéztünk, akkor indultunk lefelé Nem volt jobb, mert nagyon szédültünk, mire leértünk. De kaptunk egy-egy oklevelet, hogy ott jártunk. Ezen azért felvidultunk, jól esett. Aztán az előre eltervezett programunk következő állomása, a Szem (London Eye) volt. De nem éppen a következő sarkon volt megtalálható és amúgy is szerettük volna kipróbálni a londoni metrót, hát megragadtuk az alkalmat és a Waterloo állomásról a zöld színű metróval utaztunk 1,60 fontért a Westminsterig. Ott átmentünk a hídon, közben gyönyörködtünk természetesen a Big Ben-ben, és a Parlament épületében. Majd megláttuk, hogy nagyon sokan állnak sorban, hogy felülhessenek a Szemre. Azért megnéztük, hogy mi a helyzet a jegypénztáraknál, ott nem voltak annyian. Úgy döntöttünk, hogy még van jó pár óránk a találkozóig, addigra csak sorra kerülünk. És az idő is kedvezett nekünk, nem hagyhatjuk ki. A jegyeket hamar sikerült megvennünk, ami ugyan nem volt olcsó, 11 font (kb. 4000Ft). A sor kígyózott, de folyamatosan haladtunk egyre közelebb. Megnéztük a jegyet és az volt rajta, hogy fél óra múlva már fent leszünk, sosem hittük volna el, ha nem így történik. Ténylegesen percre pontosan akkor szálltunk be a kis fülkékbe, amikor kellett. És közben még a táskáinkat is megvizsgálták. A kabinokba kb. 20-25 fő fért be. A közepén padok voltak, de természetesen mindenki inkább az ablakoknál ácsorgott, hogy minél több ideig láthassa Londont, madártávlatból. Az egész “utazás” fél órát vett igénybe, annyi idő alatt tett meg egy kört a masina, aminek a legmagasabb pontja 135 méteren volt. A kilátás itt is fantasztikus volt, nem is kell talán ecsetelnem, úgy sem nagyon tudnám.
Földet érésünk után benyomtunk egy kis fagyit, majd gyalogosan elsétáltunk a Trafalgar Square-re, ahol egy kis boltban vásárolgattunk ezt-azt, majd a St. James park kellemes zöld füvén, egy árnyékot adó fa alatt pihentünk le. Elterültünk, fárasztó egész nap a melegben mászkálni. Eszegettünk, nyújtóztunk nagyokat, majd visszaindultunk. Az is a terveink között szerepelt, hogy utazunk valamennyit a híres londoni emeletes buszok (Double Decker) valamelyikével, ezért megnéztük, hogy melyik lesz nekünk jó, ami visszavisz a Tower-hez. Kiolvastuk, hogy a 15-ös éppen arra megy, megkerestük a megállót, majd vártunk. És vártunk, már rengeteg más busz elment, de a 15-ös csak nem akart megérkezni. De aztán begördült az is, elég sokan voltak rajta, így a jegyvétel (Ł1,00) után alig bírtuk magunkat felverekedni az emeletre. Mert ugye csak úgy ér az egész valamit is, ha ott utazunk, lent itthon is tudunk. Ülőhely nem nagyon volt, álltunk, de legalább jó volt a kilátás. Összesen hat megállónyit mentünk, míg leszálltunk a Tower-nél. Ott aztán irány a Tower Bridge. Már éppen a felénél jártunk, mikor becsukták az úton a kapukat és a gyalogosokat is megállították. Ennek nagyon örültünk, ugyanis ez azt jelentette, hogy fel fogják nyitni a hidat valami nagyobb hajó miatt. Gyorsan jó helyre igyekeztünk, hogy láthassuk, hogyan nyitják fel. Láttuk! Nagy élmény volt, bár nem valami hatalmas hajó jött át alatta, csak egy vitorlás, de a vitorlarúdja igencsak magasra nyúlt. Az egész úgy 10-15 percig tartott, majd átsétáltunk a hídon, a megbeszélt gyülekezési helyre. Onnan visszamentünk a buszhoz, onnan pedig a kempingbe. Közben persze jött még három új utas, akik Londonig repülővel jöttek. Fél tízre értünk vissza a kempingünkbe, ahol megfürödtünk, ettünk pár falatot, majd alvás. Meglepő módon az éjszaka nem volt vészesen hideg, még zoknit sem húztam a nyári hálózsákomba. Csak hajnalban. :-)

3. nap, 2003.08.04, hétfő

Öt óra magasságában volt az ébresztő, kicsit korán, de muszáj volt, mert ma is hosszú út állt előttünk. Hatra mindenki készen lett, ekkor indultunk tovább, Írország felé. Átbuszoztunk Wales-en, ami nagyon jól nézett ki. Egy benzinkútnál tartottunk egy pihenőt, ahol vadásztam egy Daily Mail napilapot és elolvastam a Forma 1-es híreket, már amennyit eltudtam.
Egy órára értük el Holyhead hatalmas kikötőjét, ahol egy Stena Line hajóra szálltunk fel. Ez sokkal hatalmasabb volt, mint a Calais-Dover között közlekedő hajók. Először a 9-es decken voltunk kint, vártuk, hogy elinduljon végre, sokat kellett várni, mivel csak fél 3-kor indult neki az Ír-tengernek. Tűzött a Nap, melegünk volt, így bementünk. Leültünk egy bár részen. Egy darabig jó volt, hogy hűvös volt bent, valami nagyon alacsony fokra lehetett beállítva a légkondi, kezdtünk fázni. Így aztán kitelepedtünk ismét a fedélzetre, hátunkat a hajó falának vetettük és napoztunk, aludtunk. Ez a hajóút kissé unalmas volt és hosszú, négy óra.
Lassan megláttuk Írország és egyben Dublin partjait, kikötőjét, majd hamarosan buszunkkal kigördültünk a hajó gyomrából, elhagytuk a hajót. Nem pánikszerűen, hanem tele várakozással. Szállásunkra mentünk, ami Dublintól egy órányira volt dél-nyugatra, Glendalough-ban, egy ifjúsági szálláson. Ott megkaptuk a szobákat, mi egy négyágyasba kerültünk. Legalább ennyi előnye van, ha már ismeri az ember a túravezetőket. Aztán irány a közös konyha, mert az is volt, teljesen felszerelve. Vacsi után még elmentünk a közelbe sétálni, hiszen alig néhány méterre a szállásunktól található a híres St. Kevin kolostor és temetőkert. Ha Cini szavaival szeretnék élni, akkor azt mondanám, hogy Kolostor Komplexum. A kolostort Szent Kevin alapította a 6. században, bár a vikingek időről időre kifosztották, 600 éven át virágzott. Az épület nagyjából a 8-12. századból származik. Legnagyobb részét 1870-ben helyreállították. A romok nagyobb csoportja a Lower Lake (azaz alsó tó) mellett található, bár a legrégebbi maradványok az Upper Lake (felső tó) mellett vannak. A kapuőr házának dupla boltívén juthatunk a kolostorba. Ez az egyetlen éppen maradt kolostori kapubejárat az országban. A temetőkert és a 33 méter magas kerektorony az egyik sarokban helyezkedik el. A torony sisakját 1870-ben építették újjá a kolostorban talált kövekből. A tetőtlen katedrális a 12. századból való; ez a legnagyobb rom a völgyben. A templomudvar közepén áll a Papok háza, ami valójában temető volt. Keletre Szent Kevin keresztje magasodik. Ez Glendalough nagykeresztjei közül a legsértetlenebb.
Szóval megnéztük a híres kerektornyot és a temetőkertet. Így szürkületben egészen érdekes és kicsit félelmetes látványt nyújtott.
Majd visszasétáltunk a szállásunkra és nekiláttunk gyakorolni egy kis Slip Jig táncot. Kató is beszállt a tanulásba, egész jól ment mindenkinek. Aztán Ágival úgy döntöttünk, hogy megnézzük, hogyan működik a hallban található Internet. 10 centbe került egy perc és minimum 1 eurót kellett bedobni. Nekem 2 eurót sikerült elhasználni, hogy hazaüzenjek.
Aztán fürdés, pakolás, alvás.

4. nap, 2003.08.05, kedd

Ági korán felkelt, mert a közelbe elment fotózni. Mi csak fél 8 után keltünk fel, nem kellett sietnünk, mert nem volt korán az indulás, csak 10-kor. Addig kényelmesen összekészítettük a napi túrához szükséges dolgokat, megreggeliztünk. Ezekben az ifjúsági szállókban az volt a klassz, hogy volt a közös konyhában mikró, kenyérpirító, amit használtunk is, így majdnem minden reggel pirítóst ettünk. Legalább nem éreztük a szeletelt kenyér száraz ízét.
Aztán 10-kor elindultunk, egy közeli faluban megálltunk, hogy vásárolhasson, akinek kell. Mi is vettünk ezt-azt. Onnan még buszoztunk egy keveset, majd megérkeztünk első túránk kiindulópontjára. Az utunk a Wicklow Way túraútvonalát követte, ami egy sárga sétabotos, hátizsákos kis emberkével volt jelölve. A túra 16 km-esre lett tervezve, kb. 500m szinttel, ami nagyjából meg is volt. A táv is és a szint is. Az amúgy 132 km hosszú Wicklow Way a dublini Marlay Parktól a Carlow megyei Clonegalig ér. Jelölt út, de nem mindig könnyű követni. Egyik csúcsa sem magasabb 915 méternél. Az út a Wicklow –hegységen keresztül vezet át. Az egykor elérhetetlen hegyek nyújtottak menedéket az angol korona ellenlábasainak. 1798-as lázadás után építettek a britek egy katonai utat, a Military Road-ot. Az R115-ös út a hegység legnéptelenebb tájai közt vezet.
Mikor buszunkkal ezen haladtunk, jöttek is szembe tankok, elég ijesztő volt. De visszatérve a túrára. Igazság szerint nem ezt vártam. Sokkal több zöld füves mezőt, teret szerettem volna látni, de rengeteg kiirtott erdővel, kiszáradt mezővel találkoztunk útközben. Még hogy ott sokat esik!? Az út vége felé elkezdett cseperegni az eső. De kicsesztünk vele, nem vettük magunkra az eső holmikat és pár perccel később el is állt. Addig meg jól esett az a kis nedvesség, mert meglehetősen melegünk volt, ezer ágra sütött a Nap.
A gyalogút vége egy kocsmánál volt. Természetes, hogy a kimerítő (leginkább a meleg miatt) út után mindenki oda vetette be magát, hogy egy kis hideg sörrel vagy ciderrel (pezsgős almabor) felfrissítse magát. Hát jólesett, nem tagadom, bár én cidert ittam. Utána még benéztünk a helyi kis ajándék boltba, majd a mellette levő árushoz mentünk, ahol nagyon aranyos kis ezüst ékszerek voltak, vettem én is a húginak egy fülbevalót. Aztán visszasétáltunk a szállásra, nem volt messze, néhány méterre. Mindenki lefürdött, én maradtam a végére. De mire készen lettem, addigra Kató már megfőzte az újabb zacskós tésztát. Felvettük az egyen pólónkat és kiültünk a fűre, ahol az ismerkedési est vette hamarosan kezdetét, 6 óra helyett, fél 7-kor. Sokan megcsodálták a pólónkat, kérdezgették, hogy honnan van. És mi meg persze mondtuk, hogy saját kezűleg készült. Cininek is nagyon tetszett, kérdezte is, hogy nekik véletlenül nem csináltunk-e. Gyorsan letagadtuk, hogy ugyan dehogy, pedig ha tudták volna, hogy igen, de csak a búcsúesten kapják majd meg.
Az ismerkedési estet Kató kezdte, ő ült Cini mellett. Mondott magáról ezt-azt, majd tovább. Először Anna, majd én. Magamról elárultam pár dolgot, majd azt is, hogy nagyon szeretem a Galaxy csokit, ami angol és csak itt lehet kapni, otthon nem. És valahogy az is szóba jött, hogy én mindig Cinivel utazom. Volt nagy nevetés és Cini is megjegyezte, hogy igen kedves dolog ez, mindjárt hazaküldi Csillát. Szóval jól sikerült az ismerkedési est, valamivel több volt, mint egy óra.
Aztán mi fogtuk a fényképezőgépeinket és a kamerát és irány a környék. Keresztül a Kolostor Komplexumon, majd irány az Upper Lake. Nem kellett sokat gyalogolni és már ott is voltunk. Szép volt, bár a távolabbi részén már kicsit párásodott a levegő. A tó másik oldalán sétáltunk vissza a szállásunkra, közben pedig tánclépéseket gyakoroltunk. Jó volt, mert legalább volt sok hely, lehetett haladni. Fél 10-10 körül értünk vissza, ahol aztán pakolni kezdtünk, hiszen holnap már nem itt fogunk aludni és elég nagy volt a rendetlenség is.

5. nap, 2003.08.06, szerda

Reggel hatkor keltünk, hogy időben elkészülhessünk a nyolc órás indulásra. Pakolászás, reggeli, pakolászás. Majd nyolckor indulás és buszozás. Útközben megálltunk egy benzinkútnál, hogy a sofőrjeink megszerelhessék a múltkor elromlott valamit. Akkor csak átmenetileg oldották meg a problémát, itt viszont beszerezhették a megfelelő alkatrészt is. Az egész kb. fél óra volt, aztán buszunkkal tovább, a Rock of Cashel erődhöz. A Tipperary síkságból az égbe emelkedő sziklás erőd több mint ezer évig a királyi és a papi hatalom jelképe volt. Az 5. századból Munster királyainak székhelye volt. Birtokuk szinte egész Dél-Írországra kiterjedt. 1101-ben az egyháznak adták. A vallásos központ virágzásnak indult, melyet csak Cromwell seregeinek ostroma tört le: 1647-ben 3 ezer lakóját mészárolták le. A 18. század végén az apátság teljesen magára maradt. 200 éven át a látogatók ostromolták. A középkori épületegyüttes nagy része ma is áll. A Cormac’s Chapel az ország legszebb római kori emléke.
Az egész ugye egy dombtetőn volt, felmentünk. Sajna még elég borús volt az idő, meg egy kicsit szeles is. Megnéztük magát a várat és a hozzá tartozó temetőkertet is. Valamint az aljában volt még egy kis kiállítás, ahol ott áll Szt. Patrick Keresztje (St. Patrick’s Cross). A kereszt keleti oldalán a faragás állítólag Szt. Patrickot ábrázolja, aki 450-ben idelátogatott.
Mire végeztünk a vár megtekintésével, addigra a nap is kisütött, így már egészen másképpen nézett ki. Majd fél óra buszozás után jutottunk el egy újabb várhoz, a Cahir kastélyhoz. Itt aztán már tényleg nagyon jó időnk volt. A Suir folyó sziklás szigetén álló Cahir Írország egyik leghátborzongatóbb vára, kedvelt filmes díszlet. Ez a jó állapotban levő 13. századi erőd valahogyan a Butlerek tulajdonába került. Az angol-normann invázió óta a hatalmas család az angol korona hűséges szövetségese, 1375-ben bárói címet kapott. Ők állították helyre és bővítették ki a várat a 15-16. században, mely 1964-ig maradt a tulajdonukban. A várnak van egy külső, egy középső és egy belső fala, a külső bejáratnál pedig egy barbakán áll. A belső őrhely az eredeti normann vár helyén áll. Az alapok, a kerítésfal és a bástya 13. századiak. A helyreállított szobák közül a nagyterem emelkedik ki. Nagyrésze 1840-ből való, de az egyik fal eredeti, az ablakok pedig a 15. században készültek. A korlátról lelátunk a folyóra és a malomárokra.
Mindkét várra másfél-másfél órát kaptunk, éppen elég volt. Aztán ismét másfél óra buszozás és megérkeztünk Cork városába. Megkerestük a szállást, el is foglaltuk. Most is négyágyas szobát kaptunk, itt is emeletes ágyak voltak. De nagyon kicsi volt a szoba. Viszont jó hír, hogy kapunk másnap reggelit is.
Összekészültünk és neki indultunk a városnak.
Cork városa a Lee folyó mocsaras partjairól kapta a nevét; az ír Corcaigh ugyanis mocsarat jelent. Szt. Finbarr 650 körül itt alapított kolostort. A keskeny sikátorok, viziutak és a György-kori épületek kontinentális hangulatot kölcsönöznek a városnak. A 19. század óta, mikor Cork a lázadó Fenian Szövetség központja lett a város rebellis politikai magatartásáról lett nevezetes. A városban található a St. Ann’s Shandon – templom – magas óratoronnyal, mely tetején egy “széllazac” található.
Mi egy ócskás boltot szerettünk volna megtalálni, de nem sikerült. Az épület előtt valószínűleg elmentünk, de úgy látszik, hogy már bezárt, elköltözött. Aztán a városban sétálgattunk. Találtunk egy pubot is, ahol majd fél 9-kor tradicionális ír zene lesz. Fél 9 előtt vissza is mentünk oda, de kaja nem volt, mi meg éhesek voltunk és zenének nyoma sem akadt. Így kerestünk más helyet. Nehezen, de találtunk számunkra megfelelőt. De ott sem tudtak a lányok Fish & Chipset enni, csak chipset. Negyed 10 után jöttünk ki és szemben volt egy Internet kávézó, ahol lehetett digitális gépről CD-t íratni. Ági szerette volna, mert az egyik memória kártyája kezdett betelni. Sajnos ez nem jött össze, mert nem voltak kompatibilisek a kártyával a leolvasók. Azért neteztünk egy kicsit, itt fele annyiba került, mint Glendalough-ban. Visszasétáltunk a szállásra. Fürdés. Érdekesre sikeredett számomra. Történt ugyanis, hogy a zuhanyzóban akkora erővel zúdult az arcomba a víz, hogy nem kaptam levegőt. Mire lezuhanyoztam, már nagyjából el is felejtettem, de aztán jött a következő sokk. Nem akart kinyílni a zuhanyfülke harmonika ajtaja. Legalább 5 percen keresztül babráltam vele, de semmi eredmény nem volt. Már kezdtem pánikba esni, hogy az egész éjszakát a zuhanyzóban fogom tölteni. Mérgemben ököllel belecsaptam az ajtó közepébe és ekkor valahogy kilazult az ajtó és végre kinyílt.

Folytatás következik...

	WTM 2004: Ott jártunk, gyorsjelentés Rapid Shania Twain koncert (London)
	Írország: Nyaralás Írországban 2. rész (Írország)
	Írország: Nyaralás Írországban 3. rész (Írország)
	Írország: Az ország számokban  (Írország)
	Írország: Miért éppen Írország?  (Írország)
	Írország: Hasznos információk  (Írország)
	Anglia: Londoni hétvége  (London)
	London: Karácsonyi hangulatban  (London)