Bábel Istvánnál a Pléhcsárdából kifele menet éhes embert még nem látott senki, ugyanis nála fél kilónál kezdődik egy rántott hús. Persze Bábel István sem apró termet, mert ő is szereti a hasát. Ahogy egy testesebb kutyás ismerősöm mondta, amikor megszólták, hogy kicsit duci a kutyája: Hogy nézne ki nálunk egy sovány kutya? Itt a dolgok a maguk természetességében összetartoznak.

Szóval szeretek nála enni, ha éppen arra járok, ugyanis a majd kilónyi brassói és a fél liter málnaszörp után – vagy közben – mindig dumálunk. Mert az kötelező. És szinte mindig elkanyarodunk Krétára és onnantól kezdve súlyos anekdotaörvénybe sodorjuk magunkat. Hol én áradozok Vairól és Elafonissiről, amire persze ő legyint, mert hogy Elounda is gyönyörű, de mégis jót enni jobb bemenni a sziget belsejébe és fel a hegyekbe, bár a tengerparti polipokért és halért mégiscsak jobb tenger közelben lenni… és így tromfolunk állandóan, mint két hiú pecás, hogy az én halam akkor is…

Egyben azonban sosincs köztünk vita: Kréta szent dolog. Én „csak” hatszor voltam, István már tizenvalahányszor. Már nem számolja. Csak élvezi. Ahogy mondja Kréta azért jó, mert épp elég nagy, hogy legyen rajta mindenféle látnivaló, de épp elég kicsi, hogy bárhová hamar el lehessen jutni. Ezen felül szerintem meg épp elég nagy, hogy bármikor el tudjak tűnni és egyedül lehessek egy 300 méteres tengerszakaszon, de épp elég kicsi, hogy bármikor eljussak egy faszénszagú tavernába falatozni.

Sokaknak Kréta mindössze annyi, hogy Iraklionba megérkezik repülővel és vagy Hania felé, vagy Hersonissos, esetleg Agios Nikolaos felé veszik az irányt, hogy aztán valahol útközben megálljanak egy tengerparti hotelben, aminek a durván két kilométeres vonzáskörzetében eltöltenek egy-két hetet. No, ez az, ami sem velem, sem Bábel Istvánnal elő nem fordulhat. Kréta ugyanis túl nagy és túl sokoldalú, és főleg túl szép és változatosan finom ahhoz, hogy leragadjunk egy helyen. Legutóbb is – alig pár hete – röpke kétezer kilométert pakolt bele a bérautóba a 10 nap alatt. Ez nála – és nálam sem – bábeli zűrzavar eredménye, sokkal inkább tudatosan vállalt igényesség a jóra, szépre, ízletesre, ami rengeteg formában éri el az embert, ha megfelelő helyen keresi.

Mert látni kell Vait, csodálni Iarapetra fekete vulkanikus homokját, bámulni Balos, Elounda, Elafonissi vagy épp Falassarna hófehér homokjának rózsaszín szegélyét, egy kiadós tengerparti pancsolás után fél órával megnézni a hófödte csúcsokat, csatangolni a Samaria szurdokban, sörözni a bolond angolokkal Agios Nikolaos kocsmáinak valamelyikében, a távolba révedni Palakastro strandján, harcos gondolatokat forgatni a fejünkben Spinalonga szigetének várfalai alatt, mézédes sárgadinnyét majszolni Koutsouras partjának fenyőfái alatt…

Kréta tehát hatalmas, Európa legnagyobb szigete, amit jól példáz, hogy még Zeusz is el tudott itt bújni Kronosz elől. Márpedig ha egy főistennek jó hely volt Kréta, hogy ott felnőjön, és gyermeki létét élvezhesse, akkor ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam egy isten igényességét? Nem mellesleg igaza volt…

Krétára tehát legalább egyszer, de inkább sokszor el kell menni és a hotelszobát legfeljebb kiindulási helynek megőrizni. A legjobb dolgok ugyanis sosem előre eltervezettek, ezért kár is várni, hogy majd egy turistákkal zsúfolt környezetben ér minket.

Példaként elmondom azt a történetet, amit mindig elmondok ennek igazolására. Egy kis elhagyott, ámde nagyon bájos tengerparti falu tavernájában ütöttem el az éhemet isteni rétestésztába tekert báránysülttel, krumplival, fehérborral, ami egyáltalán nem tengerparti gasztronómiai élmény, de felséges volt. A tengerparton állt egy hatalmas fa, és délidőben hűs árnyékot adott a kánikulában, amihez kellemes köretként tálaltak friss szellőt és hullámveréses morajlást a semmibe vesző tengerpart látványával. Tökéletes idill egy kiadós ejtőzéshez. Már vagy öt perce ájultan élveztem a giccses élményt, amikor leült mellém egy helyi halász egy irdatlan méretű damil-gombolyaggal, amit szeretett volna – nem gordiuszi alapon – rendezni. Udvariasan üdvözöltük egymást, majd ki-ki végezte tovább a dolgát: ő bogozott és ejtőztem. Aztán egy perc elteltével a görög halász halkan rázendített egy népdalra. Vegyük át ezt még egyszer: mennyei étellel, itallal tele has, a kánikulában hűs árnyat adó fa, friss szellő a tenger felől, hullámmorajlás és csendesen zsongó görög népdalok. Mi kell még?

Most meg itt ücsörgök tele hassal a Pléh Csárdában és azon tűnődöm, vajon Bábel István tud görög népdalokat énekelni, vagy már megint utazhatok Krétára?

Fotók: Pinterest