Mert ugyebár létezik gasztroturista is a világon, aki képes ezer kilométereket utazni azért, hogy megkóstoljon valamit, ami máshol nincs. És rengeteg ilyen élmény vár az emberre a világ számos táján.

Mindjárt itt van a tokiói halpiac, a Tsukiji és környéke.  Először is amelyik élőlény létezik a tengerekben, az itt megtalálható. Őrült méretek és felfoghatatlan választék, no meg árak. A legjobb az egészben, hogy amit itt látsz, azt a környező éttermek valamelyikében meg is főzik/sütik neked, ha nem épp nyersen szeretnéd elfogyasztani. A világ legjobb sushi mesterei itt találhatók. Egyesek szerint Jiro Ono a legjobb közülük, aki 89 évével még mindig dolgozik a három Michelin-csillagos éttermében, a Sukiyabashi Jiro-ban. Ez persze csak a jéghegy csúcsa, mert természetesen az lenne a legjobb, ha eltölthetnék 5-10 évet Japánban és végigehetném a legjobb éttermek műremekeit, de ennyi idő nincs, hát marad a legjobb.

Természetesen szeretném megenni a világ legjobb steakjét, de ehhez körbe kellene utaznom a fél világot, mondjuk az amerikai kontinenst mindenképpen. Ugyanis a texasiak követelik maguknak ezt a címet leghangosabban, de ugyanilyen joggal hangoskodnak Argentínában és Uruguayban is, ahogy az ausztrálok is méltán jártatják a szájukat, és akkor mit mondjanak a wagyu marha feltalálói, a Japánok. Azonban akármilyen hosszú út legyen is, nagyon élvezném.

Hasonlóképpen vágyom egy Casu Marzura, vagyis egy szárd juhsajtra, amit a sajtlégy lárvái formálnak krémessé. A helyiek a lárvákkal együtt eszik és mindenki esküszik, hogy isteni finom.

Természetesen ennék frissen fogott tokhalból Almas kaviárt Iránban, és nem csak azért, mert ez a világ legdrágább kaviárja, hanem mert szeretem a kaviárt.  A gyémántszerű szemek nem csak finomak, de gyönyörűek is.

Persze leginkább azt szeretném, ha a nagymamám még élne és csinálna nekem olyan pörköltet, aminek az emléke még mindig él a nyelvemen, és soha senki nem tudta még megközelíteni sem azt a csodát, amit a kis bütykös ujjú parasztasszony készített...

Képek: Google kereső