Egész kontinens – Egyetlen országban Utazóna.hu Világjáró Utazási Magazin 2009. 03. 11.

Ezen a hazánknál 14-szer nagyobb területen fantasztikus sokféleség található: homok- és kősivatag, hegyi- és síkvidéki esőerdő, mangrove mocsarak, fókatelepek, indiánok által hátrahagyott romok, hegyvidéki falvak és parti nagyvárosok.

Az országot észak-déli irányban az Andok vonulatai szelik át, ezzel három részre osztva Perut. A Csendes- óceán sivatagos partvidékét a helybéliek Costának hívják, ettől keletre a hétezer méteres magasságot ostromló Sierra emelkedik. Ezen átkelve a csapadékos Selvában találjuk magunkat, itt kezdődik az Amazonas-medence, amelyet sajnos egyre kisebb területen borít háborítatlan trópusi esőerdő.

Miután átverekedtük magunkat a limai repülőtér kapuja mellett kiabáló, hadonászó és táblákat lengető taxisok tömegén, sikerült elcsípnünk egy távolabb várakozó sofőrt, aki mérsékeltebb áron vállalta, hogy a belvárosba visz bennünket. A Plaza de Armas (Peru valamennyi főterét így hívják) környékének kivételével nem túl szép a város: szinte minden régi épület romos, elhanyagolt, az újabbakról pedig lerí a szegénység. A város elit negyedében viszont (Miraflores) hivalkodó, fegyveres őrökkel védett villák sorakoznak, a helyi elit ugyanis tart a szegényektől és a gyakori zavargásoktól.

Első nagyobb utunk a XIX. században német telepesek által alapított Oxapampa felé vezetett, keresztül a 4800 méteres Ticlio-hágón. A város és környéke az utazók által alig ismert vidék, pedig a környező hegyeket fantasztikus hegyi esőerdő és köderdő borítja. A város jól láthatóan rendezettebb az eddigi településeknél. Az európai behatás tagadhatatlan bizonyítéka, hogy néhol szőke, kék szemű peruiakkal is találkoztunk itt. A közeli Yanachaga Chemillén Nemzeti Park védett területét sűrű hegyi esőerdő és mohaerdő borítja, melyre évente jelentős mennyiségű csapadék hullik.

Az Oxapampából felfelé kanyargó ösvény mellett még paprikaföldek sorakoznak, errefelé többtucatnyi fajtát termelnek. Amint azonban az erdő uralmába veszi a tájat, csodálatos dolgokat láthatunk: páfrányfák, kolibrik, madárpókok, broméliák, oposszumok, tukánok uralják a terepet, miközben időnként elered az eső – bár amúgy is minden csöpög a nedvességtől. Néha kis patakok keresztezik az utat, amit a bambusz igyekszik elfoglalni.

Az őserdei kirándulás után következő úti célunk Pucallpa, az amazóniai nagyváros. A folyami kikötő köré települt hajdani kereskedők valószínűleg nem is képzelték, hogy apró, őserdei falujuk később ilyen méreteket ölt. Mára a város életében a kereskedelem mellett egyre inkább főszerepet kap az Amazonasmedence alatt rejtőző kőolajkincs, valamint az ezt kiaknázni szándékozó cégek megjelenése. Az utcákon nyüzsögnek a taxikat helyettesítő motoros triciklik, s a piszkos ruhás indiánok mellett gyakran fényes terepjárók próbálnak haladni. Ha valaki erre jár, mindenképpen érdemes megnéznie a Yarinacocha-tavat, ahol néha még folyami delfineket is lehet látni.

A hegyek közé visszaérve, 16 órás út végén Junín városában kászálódtunk le a buszról. A közeli fennsíkon fekszik a Junín-tó, ami bár kisebb, mint nagyhírű társa, a Titicaca-tó, de magasabban helyezkedik el annál. A maga méretében ez a világ legmagasabban fekvő tava, ahol vízimadarak milliói, többek között sok chilei flamingó talál életteret. A tó körül láma, alpaka és birkanyájak legelésznek. A fennsík egy-egy nagyobb dombját megmászva könnyen ötezer méter körül találhatja magát az ekkorra már erősen ziháló utazó.

Néhány nap és jó néhány kilométer múlva az ecuadori határ közelében, Tumbes városában kerestünk szállást. Itt találhatóak az egyedülálló trópusi szárazerdő által borított területek, az óceán parton pedig hosszú, lakatlan, homokos strandok és mangrove mocsarak. A település szinte európai, de ezzel együtt az árak is magasabbak a megszokottnál. A bérelt csónakkal könnyen megközelíthető mangrove mocsarak területén sok madár él, kis szerencsével tengeri teknősökkel és az igencsak megritkult Crocodilus acutus egy példányával is összeakadtunk.

Perui kalandozásunk dél felé tartó szakaszán a Trujillo melletti, moche indiánok által épített agyagvárost, a Chan-chan-t is útba ejtettük, amely talán az egyik legszebb perui város, gyönyörű főtérrel, templomokkal, nyüzsgő utcákkal.

A Cordillera Blanca az ország közepén nyújtogatja az ég felé majd’ hétezer méteres csúcsait, amelyek között andesi kondorok röpködnek. Ez az egyik leglátogatottabb nemzeti park, az esős évszakban viszont szinte senki nem jár erre. A szép hegyek között néhol nomád kecsua pásztorok kunyhói jelzik az emberi jelenlétet. A hóhatár 4500 méter körül van, innen hatalmas gleccserek kezdődnek.

A Paracas-félsziget Limától délre található, központja Pisco. Az óceán parton itt is sivatagot találunk, ám errefelé már érvényesül a tápanyagban gazdag Humboldt-áramlat hatása, amely sok halat és így rengeteg tengeri madarat, fókákat, pingvineket tart el. A csónakkal könnyen megközelíthető Ballestasszigeteken fókatelep és a guanóbányászat maradványai láthatók.

Piscótól már csupán kétórányira fekszik a titokzatos Nazca, az egyik legismertebb perui város. A híres ábrákon kívül inka romokat, a nazca indiánok által épített, ma is használt vízvezetékeket, és a szintén híres nazca temetőt járhatjuk be. Közel van ide Ica városa is, mellette egy klasszikus homoksivatag és a gyönyörű Huacachina-oázis. A városból triciklivel is kijuthatunk ide, az esti órákban nagyon kellemes a hatalmas dűnéken sétálgatni.

Peruban a hajdani indián lakosság a spanyol és más európai bevándorlókkal keveredve a XXI. századra tényleg „peruivá” vált. A leginkább talán meszticnek nevezhető nép életmódjában is kialakított egy köztes megoldást az európai és az ősi, indián életforma között. De Costa, Selva és a Sierra teljesen eltérő körülményeket biztosít, s bár a különböző helyeken élők gyakran külsejükben is mások, szívük mélyén mindannyian peruiak. Imádják hazájukat, és hamar megkedvelik azt a külföldit, aki országuk szépségét emlegeti.

Szöveg: Schöll Károly
Fotó: Schöll Károly, Fövényi Gergely