Bevezető:
Az apartheid politika felszámolása óta Dél-Afrika nagy lépésekkel igyekszik vissza a világ kereskedelmi, politikai, kulturális és turisztikai vérkeringésébe. A politikai vérengzéseknek vége, az ország vezetői most egy teljesen új struktúra kiépítésével próbálkoznak.
A Dél-Afrikába érkezők a többi afrikai országhoz képest nagyon jól kiépített infrastruktúrával, kellemes éghajlattal fognak találkozni. A csodálatos nemzeti parkokban megismerkedhetünk a fekete kontinens élővilágával, varázslatos tájakban gyönyörködhetünk és luxuskörülmények között pihenhetünk. A turisták útvonalai általában messze elkerülik az ország kevésbé csillogó részeit, ezért az emberekben sokszor csak a jólét marad meg Dél-Afrikából, pedig sajnos a népesség nagy része nagyon nehéz körülmények között él, és óriási a bűnözés is. Csak reménykedhetünk, hogy a jövőben az emberek egyre szélesebb köre fog részesedni az ország gazdagságából, szép lassan felzárkóznak a polgári rétegekhez.

Környezet, éghajlat:
Az ország Namíbiával, Botswanával, Zimbabwe-vel, Mozambikkal, Szvázifölddel és Lesothoval határos. A területét három nagy részre lehet osztani, egy nagy kiterjedésű fennsíkra az ország belsejében (highveld), a Kalahári medencére és a keskeny tengerparti sávra (lowveld).
Az ország éghajlata száraz és meleg, amit az óceán közelsége és a magaslatok tesznek egy kicsit változatosabbá. A keleti országrész és Fokváros környéke a legcsapadékosabb, a Namíbiával határos sivatagos területek pedig a legszárazabbak. A déli partvidéken kellemes, szinte mérsékelt övi, a keleti parton viszont trópusi éghajlat uralkodik.

Történelem:
Noha a nomád vadászok, gyűjtögetők és pásztorok Khoisan törzsei Afrika déli részén éltek már kb. 40,000 évvel ezelőtt, csak 2000 évvel ezelőtt érkeztek meg a Jóreménység Fokára. A 15. századra a művelhető földek legnagyobb részét elfoglalták a terjeszkedő Bantu pásztorkodó törzsek. Dél-Afrika népszerű megállóhely lett az európai hajók legénységei számára, miután Vasco de Gama megnyitotta a Jóreménység Fok fűszerútat 1498-ban. A 17. század közepére a skorbut és hajótörés arra kényszerítette a holland hajósokat, hogy állandó települést létesítsenek a Tábla Öbölben a jelenlegi Cape Town helyén. A túlnyomórészt holland polgárok lassan nyomultak előre északra, erőszakkal és betegséggel megtizedelve a Khoisan törzseket előretörésük során. A 18. század végén, a holland hatalom gyengülésekor a britek Afrika más részeit kezdték elfoglalni. Azt remélték, hogy a brit telepesek ütközőzónát létesítenek a vándorló Búr és Xhosa pásztortörzsek között, de a brit bevándorló családok többsége visszavonult a városokba, megteremtve a vidéki/városi elkülönülést, amely még ma is nyilvánvaló a fehér Dél-Afrikában. Noha a rabszolgaságot eltörölték 1833-ban, a munkaerő fekete/fehér felosztása túl jól szolgálta a fehérek érdekeit ahhoz, hogy bármit is tegyenek annak megszüntetésére. Fekete-Afrika déli részén harcokra csak a fehérek bevonulása után került sor. A Difaqane nevet kapta az a terrorkampány, amelyet Shaka, a Zulu törzs főnöke irányított. Ez a felkeléshullám néhány törzset eltüntetett az országban, másokat rabszolgává tett, és a szerencsések elmenekültek. Ebben a káoszban az elégedetlen Búr törzsek kivonták magukat a brit uralom ellenőrzése alól. A legelők többsége, amelyen keresztülvándoroltak, elhagyott volt, vagy azokat menekültek lakták; könnyen jutottak legelőkhöz. De a Zuluknak nem volt könnyű dolguk. Erős és véres ellenállást tanúsítottak a Búrokkal szemben, mielőtt ténylegesen engedtek a túlerőnek. Búr területek jöttek létre az ország belső részében, de azokat Anglia a 19. század közepén egyenként elfoglalta szerződések kaotikus megkötésével, diplomáciával és erőszakkal. Amikor úgy tűnt, hogy az angol zászló fog lobogni Kairótól kezdve a Jóreménység Fokáig, gyémántleleteket találtak Kimberley-ben és a holland ellenállás hirtelen megerősödött. Az Első Angol-Búr háború lehengerlő búr győzelemmel és a Zuid-Afriakai Köztársaság megalakulásával ért véget. A britek meghátráltak, amíg hatalmas aranylelőhelyeket nem találtak Johannesburg környékén és ekkor újból felvonultak a Második Angol-Búr háborúhoz a birodalmi mohóság által vezérelve. 1902-re a Búrok hagyományos erőforrásai kimerültek, és kommandó-szerű rajtaütésekre szorítkoztak, megakadályozva a vidék angol ellenőrzését. A britek az ellenállást aránytalan megtorlással törték le; ha egy farmról lövést adtak le, a házat felgyújtották, a gabonát megsemmisítették és az állatokat leölték. A farmról származó nőket és gyerekeket összegyűjtötték és koncentrációs táborokba szállították ez egy olyan angol "találmány", ahol 26,000 ember halt meg betegségben és alultápláltságban. A Búrokat arra kényszerítették, hogy írjanak alá egy megszégyenítő és keserű békét. Röviddel azután, hogy a Dél-Afrikai Unió 1910-ben létrejött, a fajgyűlölő törvénykezés korlátozó fekete jogokat hozott és így létrejöttek az apartheid alapjai. Az I. Világháború alatti katonai felkeléssel az afrikaiak ráléptek Dél-Afrika politikai ellenőrzésének útjára. 1948-ban az afrikaiak által támogatott és szélsőjobb Nemzeti Párt átvette az uralmat, és 1994-ig a fehér uralom nem csökkent. Minden személyt faji szempontból soroltak be és a faja határozta meg, hogy hol élhetett, dolgozhatott, imádkozhatott, tanulhatott és hová költözhetett. A születés helyétől függetlenül a feketéket besorolták a tíz törzsi csoport egyikébe, erőszakosan elszállították a vidéki területekre, az un. hazaföldre. A terv az volt, hogy a feketéket a hazaföldre korlátozzák, amely a propaganda szerint önellátó, önkormányzati állam volt. A valóságban ezeknek a területeknek nem volt lényegében infrastruktúrájuk, nem volt iparuk és ennélfogva képtelenek voltak elegendő élelmet biztosítani a fekete népesség számára. Nagy és kiterjedt volt a nélkülözés, és sok család tért vissza a nyomorúságos menekülttáborokba a városokba, ahonnan őket kilakoltatták. Mangosuthu Buthelezi főnök döntő fontosságú volt az Inkatha mozgalomban, amely sikertelennek bizonyult a hazaföld vezetőinek összefogásában. Fekete ellenállás robbant ki sztrájkok, polgári elégedetlenség és tiltakozó menetek formájában; és azokat a korai 1960-as években támogatta a nemzetközi közvélemény, miután 69 tüntetőt megöltek Sharpeville városban, és bebörtönözték az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) vezetőit, beleértve Nelson Mandelát. 1961-ben a Brit Nemzetközösségből való kilépése után Dél-Afrika egyre jobban elszigetelődött. Az 1960-as és 70-es években harcok törtek ki, így az európai hatalmak kivonultak Afrikából, és fekete, gyakran szocialista irányítású államok jöttek létre Dél-Afrika északi határai körül. Dél-Afrika katonai kötelezettségei a korlátozott összecsapásoktól kezdve (Mozambik, Lesothó) egészen az átfogó háborúkig (Angola, Namíbia) terjedtek. Amikor Kuba 1988-ban beavatkozott Angolában, Dél-Afrika jelentős vereséget szenvedett, és a háború rossz üzletnek tűnt. Amikor a Gorbachov-stílusú enyhülés szelleme átjárta Afrika déli részét, Kuba kivonult Angolából, Namibia független lett és stabil béke jött létre 1990-ben. A belső helyzet messze volt a megoldottól. A fekete tüntetőkkel szembeni erőszakos megnyilvánulások megerősítették a forradalmi harc melletti elkötelezettséget, és az ENSZ végül gazdasági és politikai szankciókat vezetett be. Az 1980-as évek közepén kirobbantak a városokban a fekete-fekete ellentétek. Noha egyértelmű elválasztó vonalat lehet húzni a baloldali Xhosa-támogatott ANC és a jobboldali Zulu-támogatott mozgalom között, az ilyen megkülönböztetések túl egyszerűek a fekete Dél-Afrika gazdasági és társadalmi különbségének leírására. Összeütközésekre került sor a politikai riválisok, a törzsi ellenfelek, a megalkuvó gengszterek és azok között, akik a hatalmas vándormunkás szállókban és városi környezetükben laktak. P. W. Botha elnök letartóztatásokkal, kínzásokkal és cenzúrával tartotta fenn hatalmát 1989-ig, amikor a gazdasági szankciók hatása érződni kezdett, a valutát leértékelték és a reformista F. W. De Klerk került a hatalomra. Lényegében az összes fajgyűlölő rendelkezést felfüggesztették, a politikai rabokat szabadon engedték és tárgyalások kezdődtek egy több-fajú kormányzat létrehozására. Az 1994-ben megtartott szabad választások döntő győzelmet hoztak a ANC számára és Nelson Mandala lett az elnök. De Klerks Nemzeti Pártja csak a szavatok több, mint 20 %-t, és az Inkatha Szabadság Párt 10.5 %-t kapta meg. Dél-Afrika újból belépett a Brit Nemzetközösséghez néhány hónappal később. A múlt fájdalmas gondjai és a hatalmas várható problémák ellenére Dél-Afrika ma mérhetetlenül optimistább és gondtalanabb, mint néhány évvel ezelőtt. A nemzetközi közösség befogadta Dél-Afrikát és az ANC nyilvánvalóan egy igazi, nem fajgyűlölő országot akar felépíteni. A fehér lakosok között az elképedt megkönnyebbülés, a feketék között a megszerzett szabadság életöröme tapasztalható. Még sok időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a fekete többség gazdasági előnyt húzhasson a szabadságából. A politikai szerkezet megfelelően erősnek tűnik ahhoz, hogy összefogja az elkülönülő térségeket. Hatalmasak a várakozások az új Dél-Afrikával szemben.

Látnivalók:
Fokváros a harmadik világ és a fejlett világ keveréke. A város Dél-Afrika legrégibb települése, leginkább csodálatos strandjairól, tengerpartjáról és a hegyeirőlhíres. A legnevezetesebb látnivalók a belvárosban találhatók. A Jóreménység kastély az ország legrégebbi, európaiak által épített épülete. A Dél-Afrika Múzeum dinoszaurusz-leleteiről és a busmanokat bemutató kiállításáról híres. A Victoria and Alfred Waterfront hangulatos bárjaival, éttermeivel és vadonatúj tengeri akváriumával várja a látogatókat. A Table Mountainra közlekedő drótkötélpályás felvonó megéri a kicsit drágább viteldíjat, ugyanis a hegytetőről szép időben meseszép kilátás tárul elénk. A hegyen található Kirtenbosch botanikus kert a világ legszebb kertje.
Durban az ország legismertebb tengerparti üdülőhelye, amely nem csak gyönyörű tengerpartjáról, hanem kulturális eseményeiről, múzeumairól, templomairól és mecseteiről is híres.
A Garden Route a déli tengerparton fut végig csodálatos erdők, vadvirágos rétek és gyönyörű strandok mentén. Érdemes végigutazni!
Johanessburg az ország leggazdagabb városa, melynek lakói közül sokan azonban kénytelenek bádogviskókban élni. A város meglehetősen csúnya és veszélyes, de a dél-afrikai életet itt lehet igazából megismerni.
A Krueger Nemzeti Park a világ egyik legrégebbi és legismertebb parkja. A nagy ötöket, oroszlánokat, leopárdokat, elefántokat, bölényeket és orrszarvúakat mind megtekinthetjük, ha jókor érkezünk.