Fájó szívvel búcsúzunk a vízimalomtól és utunkat Kelet felé folytatjuk tovább. Ebben a hónapban is a Szamos-köz és a Bereg-Szatmári-síkság nevezetességeinek megismerésére invitálom olvasóimat. Túristvándit Tiszabecs irányába elhagyva, alig öt kilométer megtétele után érjük el a Túr mesterséges medrét átszelő hidat. A híd után forduljunk egyből balra a töltésen és pár perc után elérjük a diófa ligetben elhelyezkedő kempinget. A megfelelő belépőjegy megvétele után parkoljuk le gépkocsinkat a büfé melletti fák árnyékába és ismerkedjünk meg a Túr bukógátjával.

Az előbb említettem, hogy a híd a Túr folyó mesterséges medre fölött ível át. A Túr kacskaringós medrét 1927-29 között szabályozta a Tisza-Szamosközi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat. A térképen a Túr folyó ma is meglehetősen kacskaringós medrének vonalát figyelve felmerül a kérdés, vajon milyen lehetett a folyómeder a szabályozás előtt? A megoldást a mesterséges mederben kell keresnünk, de nem a mederfenéken! A folyó felső folyása a határnál kettéválik, az egyik medret szabályozták, majd a sonkádi osztóműtől 11,5 kilométeres mesterséges medret építettek a Tiszáig. Ennek a mesterséges folyammedernek a töltésén jutottunk el a Tisza partjáig. Itt találjuk a Túr bukógátjának nevezett műtárgyat. A létesítményt Dr. Benedek József tervezte a társulat megrendelésére, melyet Széchy Endre vállalkozó kivitelezett Kövessy Győző miniszteri biztos és báró Kende Zsigmond társulati elnök felügyelete alatt. Később róla nevezték el Kende csatornának a mesterséges medret. A torkolati bukógát a Túr fenékszintje és a Tisza kisvízszintje (alsó vízállása) közti szintkülönbség leküzdése érdekében épült. A bukógát a Tiszabecsről induló vizitúrák első állomása szokott lenni. Bár tábla tiltja, hogy a „műtárgyon”, illetve annak közvetlen közelében tartózkodni, fürdeni tilos, ennek ellenére a tikkasztó nyári forróságban többen is fürdőznek az alá zúduló víz masszírozó habjai között. Aki a Tiszában kíván fürdőzni, figyeljen arra, hogy a folyónak ezen szakasza Ukrajnával határszakasz, így ebbe a térségbe történő utazáshoz mindenféle képpen javasolom, hogy útlevelet vigyünk magunkkal. Sok kellemetlenségtől kímélhetjük meg így magunkat. Ha kifürödtük magunkat induljunk tovább, mert nagyon tartalmasan el lehet tölteni még a napot.

Menjünk vissza a hídon Túristvándi irányába, de a híd utáni kereszteződésnél forduljunk jobbra Szatmárcseke felé. A település névadójaként a királyi erdőóvó Cseke comestet jegyzik a krónikások, melyet egészen a XV. századig Cheke alakban használta. Már a XII. században saját egyházzal rendelkezett a virágzó szatmári község. 1344-ben Nagy Lajos király visszaadományozta a települést a Kölcsey nemzetségnek, akik egészen a XX. századig birtokolták a környéket. A történelem összes vihara lesújtott a településre: tatár, török, német hadak dúlták, árvíz, tűzvész pusztította házait, kolera járvány tizedelte lakóit. Minden pusztulás után újraépült a település. A település híres szülötte a Himnusz szerzője, Kölcsey Ferenc (1790-1838) kire a település közepén álló Kölcsey kúriában emlékszobával emlékeznek a helybéliek. Keressük fel az 1965-ben átadott kiállítást és adózzunk tisztelettel a reformkor jeles alakja előtt. A kúria előtt láthatjuk a költő egész alakos ülő bronzszobrát, melyet halálának 135., a Himnusz születésének (1823) 150. évfordulója alakalmából állítottak a helybéliek. Szatmárcsekén érdemes még felkeresnünk az Európa-szerte egyedülálló szépen helyreállított és gondozott ún. csónakos fejfás református temetőt. Sorokba rendezve több mint 600 robusztus, tölgyfából faragott kopjafa áll. Eredetükről megoszlanak a vélemények. A védett temető közepén, kiemelkedő dombon áll Kölcsey Ferenc fehér márványoszlopokból készült klasszicista síremléke.

Szatmárcsekéről a Tisza vonalát követve menjünk tovább Nagyar irányába. Első említése 1393-ban történik Nagor alakban. Egy 1436-ban kelt oklevél már mint Naghart említi. Később ebből a településből szakadt le a tőle 4 kilométerre fekvő Kisar település. A két település élete szorosan összefonódott a magyar történelem eseményeivel. A szatmári békét követően gróf Károlyi Sándor lett a település birtokosa. A XIX. században a Luby és Kende család szerezte meg az irányítást a település felett. Szatmári utazásai során sokat vendégeskedett a Luby házban Petőfi Sándor. A néphagyomány szerint a falu határában álló, ma már elpusztult hatalmas tölgy tövében írta a költő a Tisza című versét. A sor szomorú iróniája, hogy a fa több áradást, villámcsapást élt túl, ám 1995-ben az emberi hanyagság, gondatlanság nyomán keletkezett tűzben pusztult el végleg. Unokáink lettek szegényebbek egy közel 200 éves történelmi szemtanúval, mely mellett a költő megpihent és ezt írta:

„Nyári napnak alkonyulatánál,
Megállék a kanyargó Tiszánál.
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.”

Következő a Báthoryak birtokaként számon tartott településünk Kisar, melyet 1476-tól, a két „ar” kettéválásától említenek. Később a Bethlen, majd a Rákóczi család is birtokolta. Sokat szenvedett a háborúk során a település. Hídja fontos tiszai átkelőhely. A település mellett terül el az az 50 hektáros ártéri gyümölcsös, mely a maga nemében egyedülálló Európában. Megtalálható itt dió, szilva, és sokféle ősi almafajta génbankként őrzi a régi gyümölcsfajtákat.

A Tisza hídon áthaladva Tivadarba érünk. A település már a középkorban is fontos átkelőhelynek számított. Mint a Bereg és Szatmár vármegyék határán fekvő, Fehérgyarmatra tartó kereskedelmi útvonalon fekvő falut tartották számon. A falu névadója – egyes feltételezések szerint – a Gulácsy nemzetségbeli Teodor volt. Az 1333-i évi pápai tizedjegyzéken Dyodor néven szerepel. Később Thihedor néven említik, mint kivételes parókiával rendelkező helyet. A XIV. században a Gulácsiak birtoka, és innentől kezdve történelme szinte összeforr Gulácséval. 1566-ban az átvonuló tatárok földig rombolják. A történelem viharain túl a Tisza áradása is gyakran pusztította. Látnivalója a XVIII. században barokk stílusban épült. Mai tornyát a lebontott torony helyén 1930-ban emelték. Belső berendezése a XVIII. század végén copf stílusban készült, hajdani díszes fakazettái még felújításra várnak. Fatornyát – mely ma a Sóstói Múzeumfaluban látható – 1994-ben korabeli fényképek alapján restaurálták. A közelmúltban felavatott árvízi emlékmű az 1947-es hatalmas gátszakadásnak állít emléket. 2001 tavaszán mindannyian emlékszünk az innen alig pár száz méterre bekövetkezett hasonló gátszakadásnak, mely során Tarpa, Gulács és majd az egész Bereg víz alá került. Az elpusztult, lakhatatlanná, illetve életveszélyessé vált épületeket az előző kormányciklusban jelentős állami támogatásokkal újjáépítették. Ennek köszönhetően a környék élete hamar vissza tudott térni a régi kerékvágásba.

Túl soknak találja kedves olvasóm a látnivalókat, pedig még a java hátra van. De, lazítsunk közösen egy hónapot. Most, ha már itt vagyunk a Tisza parton álljunk félre és menjünk egy kicsit fürdeni. Akár a tivadari nagy strandon, akár a kisari gyümölcsligetekben megbúvó folyókanyarulatok egyikében verünk is tábort, a felfrissülés garantált. Büfék, éttermek teszik teljessé a kikapcsolódást. Ha tehetjük szálljunk csónakba és ismerkedjünk jobban a folyóval, bár lassan hömpölygő öregúrnak tűnik a Tisza, azért legyünk óvatosak, mert itt is a víz az úr.