 |
Kapcsolódó cikkek
Mindenkinek más, és más jut eszébe – e szó hallatán. Aki hegyek közt
nőtt fel, dombok között kergetőzött annak a nagy magyar puszta, valljuk
be őszintén nem sokat jelent. Őt nem nyűgözi le az égbe nyúló síkság,
nem úgy, mint az Alföld koronázatlan költőjét, Petőfit. A Hortobágy
azonban annak ellenére, hogy első látásra nem tűnik igen változatosnak,
mint ahogy azt Petőfi számos költeményében meg is örökítette. A végtelen
Rónák, delelő gulyák látványa egy idő után minden utazót magával ragad,
és ha úgy fordul az időjárás a vendégmarasztaló sár egy ideig nem is
ereszt az Alföldként nevezett pusztaságból. Ezért szeretném kedves
olvasómmal megosztani az Alföld szeretetét, és szánt szándékom, hogy
valamilyen szinten felkeltsem érdeklődését, és megkedveltessem
mindenkivel a pásztorok világát!
Kezdjük
az elején, mikor ez a vidék még teljesen más arcát mutatta az erre
vetődő halandónak. A kezdetek-kezdetén a Hortobágy még halban, vadban
gazdag mocsaras vidék volt. Ebben az időben még nem kietlen pusztaság,
hanem aránylag elég sűrűn lakott terület volt. Erre vonultak el a
népvándorlás során a korabeli törzsek, értékes emlékeket hagyva maguk
után. Az emlékek alatt a több mint 200 kunhalmot, avagy más néven
kurgánt értem, aminek pontos rendeltetést nem sikerült még
megállapítani.
Egyes tudósok szerint, szállás, őrzőállás, illetőleg temetkezési hely
lehetett a kúp formájú, nagy átmérőjű 3-5 méter magas képződmény.
Sajnos, az elmúlt évszázadok alatt több kunhalmot kiraboltak,
napjainkban azonban mindegyik állami tulajdonban van, így megrongálásuk
ma már bűncselekménynek számít. Talán így sikerül a jövő generációinak
is átörökítenünk valamint a honfoglalás kori örökségünkből.
Térjünk vissza a „magyar sivatag” kialakulásának történetéhez. A kezdeti
virágzást a tatárjárás törte derékba. A XIII. században az addig fejlődő
területek elnéptelenedtek és a török hódoltság alatt tovább csökkent a
népsűrűsége. Bár sokan azt állítják, hogy a Hortobágy pusztasága,
szárazsága, gyérsége már évezredek óta adott, de a valóságot mindannyian
ismerjük, mely szerint a Széchenyi István által kezdeményezett
folyószabályozás nagyban hozzájárult a Hortobágy mai arculatának
kialakulásához, kiszáradásához. A Tisza kanyarulatainak elvágásával
mocsarak és lefolyástalan vízfelületek jöttek létre, ezek a mai
halastavak ősei. Így alakult ki valójában alig két évszázada a magyar
préri, mely igazából jellegét tekintve nem sokban különbözik az
amerikaiak világhírű vadnyugati prérijétől. A ma westernként emlegetett
cowboy legendák is csak egyszerű tehén pásztorokról szólnak, akik a
magyar pusztában is ugyanúgy megtalálhatóak, a maguk nem oly nemzetközi
ismertségnek örvendő történeteikkel. Vagyis a magyar puszta is legalább
annyira vadnyugati, mint mondjuk a texasi préri!
A
hazánk első nemzeti parkja, a Hortobágy 1973-ban, 52.000 hektárral jött
létre, amely mára 72.000-re nőtte ki magát, és 1999 óta az UNESCO
világörökségeinek is részét képezi. Az előbb szó esett a lefolyástalan
vízterületekről, melyek mára az emberi beavatkozás révén hatalmas
halastórendszerré fejlődtek. Összefüggő területük eléri a 6.000 hektárt.
Ez számunkra azért jelentős, mert a Hortobágyi halastavakat a Ramsari
egyezmény értelmében nemzetközileg védett vízimadár fészkelő és
költőhelyként tartják számon (akárcsak a Kis-Balaton területét).
Külön programot jelent a madarak megfigyelése. A madárleseken gubbasztó
turistáknak, megfigyelőknek a legnagyobb élményt a madárvonulások
jelentik. Már a vadlúd vonulása is nagyon látványos a több tízezer tavon
megpihenő lúddal, de az igazi élmény a Horobágyi Nemzeti Park
címerállatának, a darunak a vonulása. Az eddigi feljegyzett legnagyobb
daruvonulás alkalmával több, mint 55.000 egyedet számláltak meg. A
költöző madarak állománya csupán csak egy kicsiny része Hortobágy
ornitológiai büszkeségének. Jelentős még a ragadozó madár állomány,
melyről egy átfogó kiállítást tekinthetünk meg a Kőrszínben.
Ne
higgye azonban kedves Olvasóm, hogy a kietlen pusztákat csupán állatok
lakják, és apró növények borítják! Az állatokon túl laknak itt még
napjainkban is szép számmal emberek, méghozzá a magyar western cowboyai,
a pásztorok. Az ő életükben is komoly hierarchia alakult ki. A
legfontosabbak a csikósok, vagyis a ménekre vigyázó pásztorok.
Viseletüket a bő kék nadrág és ing jellemzi, melyhez barna vagy fekete
mellényt viselnek. A nyári nap melegétől a nemezes fekete kalap védi
őket. A ranglétra második fokán a marhapásztorok, vagyis a gulyások
állnak, őket követik a juhpásztorok, a juhászok. Viseletük a suba,
vagyis a juhszőrből készült vállra teríthető kabát volt. A subához három
juh gyapja szükséges. Minél gazdagabb volt valaki, annál több juh
gyapjából készítette a subáját. A ranglétra legalsó fokán a kondások,
azaz a disznópásztorok álltak. Az ő viseletük szegényes és egyszerű
volt, bő fehér nadrág és ing. Cipőként, csizmaként lábszárra tekert
bőrszíjat hordtak.
A pásztorkodás majdnem egész éves elfoglaltságot jelentett, hisz a
pásztorok kora tavasszal kihajtották az állatokat a pusztába, és késő
őszig nem is hajtották vissza őket az istállókba. Ezt nevezték
ridegtartásnak. Sajátos életmódot folytattak, saját művészetük és
ízviláguk alakult ki.
Ennek az egyedi népművészetnek legjelesebb bizonyítékai a pásztorbotok.
A rajtuk lévő rovátkák nem csak esztétikailag voltak szépek, de egykoron
komoly közgazdasági, vagy inkább könyvelői szerepük is volt. Az írni nem
tudó pásztorok így számoltak el ősszel a gazdáknak, hogy hány állatot
kapott megőrzésre, hány múlt el, hány új példány jött a világra. Később
innen alakultak ki a rovásfák, melyeknek egy példánya tavasszal a
gazdánál maradt, másik felére a nyár folyamán a pásztor vezette az
állatállományban bekövetkezett változásokat.
A
pásztorok szűkszavú emberek voltak, de saját szórakoztatásukra
társaságukban sokat énekeltek, és számos népdalunk nekik köszönhetően
így maradt fenn. Bár szegények voltak, de szegényes étrendjük a magyar
konyha kínálatában a mai napig nemzetközi hírnévnek örvendő ételeket
hagyományozott. Kitűnő példa erre a nevében is máig élő közismert
gulyás, vagy a kevésbé ismert slambuc, vagy más néven öhöm.
Ezt az ételt hagyomány szerint bográcsban szalonnazsírban pirított
krumpliból és száraztésztából készítik. Az étel akkor készült el, amikor
a massza 33 forgatás után egy labdába állt össze. Ekkor a közepén üreges
asztalra helyezték a bográcsot, a slambuclabdát pedig annyi cikkelyre
szelték, ahányan voltak és megszórták a kezdéskor kisütött szalonna
pörcével. Annak idején nem volt mindenkinek külön tányérja, hanem
mindannyian a bográcsból ettek egy erre a célra kifejlesztett
meghosszabbított nyelű kanállal. Ha többet szeretnénk megtudni a
pásztorok életéről, akkor látogassunk el Hortobágy település szívében
található Pásztormúzeumba. Amennyiben úgy érezzük, hogy már mindent
tudunk a pásztorok életéről, akkor javaslom, tegyünk egy kis
terepszemlét, látogassunk el a tettek mezejére, vagyis oda ahol a
mindennapi élet zajlott, ki a pusztába.
Az
Epona lovasfaluban lehetőségünk van lovas kocsival kikocsikázni és
megtekinteni a Hortobágy híres állatait. Legelsőnek a szürke marhát,
mely mára világszerte ismert kiváló és egészséges húsáról. A magyar
szürkemarha minden példánya törzskönyvezett, és szigorúan ellenőrzött.
Köztudott ugyanis, hogy a ridegtartás és a természetes táplálkozása
révén a szürkemarha – mely nevével ellentétben születésekor pirosas
színű – immúnis a kergemarha kórra. Utunk során megtekinthetjük még a
csavartszarvú rackajuhokat is, melyeket elsősorban gyapjuk miatt
tenyésztettek, de a húsát is fogyasztották. Végül de nem utolsó sorban
tekintsük meg a mangalicákat, a hosszú szőrű zsírsertéseket. A
kocsikázás során részesei lehetünk egy rövid csikósbemutatónak is. A
csikósok különböző ügyességi játékokat mutatnak be nekünk, hajdanán
ezekkel a mutatványokkal csapták a szelet a hajadon lányoknak. A
kocsikázásból visszatérve nézzünk be a lóistállókba és a fazekasműhelybe
is, ahonnan akár kedves szuvenírt is vihetünk az otthon maradt
ismerőseinknek.
Feltételezem, hogy mostanra már megéhezett a puszta vándora. Mi mást is
javasolhatnék, mint egy ízletes ebédet a híres hortobágyi Nagycsárdában,
közvetlen a kilenclyukú híd tövében, ahol több híresség is megfordult.
Járt itt többek között az Alföld és a 48-as forradalom költője Petőfi
Sándor, és Móricz Zsigmond is. Feltétlenül kóstoljuk meg a
tagadhatatlanul helyi specialitásnak számító hortobágyi húsos
palacsintát. Ebéd után pedig tehetünk egy sétát Európa leghosszabb, 170
méter hosszú egybefüggő kőhídján, vagy közelről is megismerkedhetünk a
puszta halászaival és eszközeivel egy motoros csónakázás során a
Hortobágy folyón. A település legnagyobb és legősibb rendezvénye a
minden év augusztusában összehívott a híres hidivásárt, ahol minden
hagyományos kézműves mesterség képviselteti magát. Annak idején nem volt
itt település, hanem csak a híd a Hortobágy folyón és a partján álló
Nagycsárda a kocsiszínnel. Ezért azonosította a kor embere az itt
megtartott vásárt az Alföld legnagyobb hídjával és nevezte el ez alapján
a hídnál lévő vásárnak, rövidebben hidivásárnak.
Sokan
úgy gondolják, hogy ha látták a falu elején kiállított hortobágyi
tankcsatának emléket állító harckocsit, a híres kilenclyukú hidat, a
hajdani lóistállókból, szekérszínekből kialakított a körszínt és
pásztormúzeumot, valamint a folyó bal partját uraló Nagycsárdát, akkor
mindent láttak a Hortobágyon. Sajnálom ezek az emberek, mivel
mindannyian tévednek, és ha ebben a hiszemben távoznak Hortobágyról,
akkor még a negyedét sem látták a nemzeti parknak. Remélem azért
írásommal sikerült felkeltenem sokak érdeklődését és kíváncsiságát a
magyar préri iránt és ottjártukkor nem „csak kipipálják” a látnivalókat
a „bédekkerjükben”, hanem a szinte kötelezőnek számító kocsikázáson túl
felkeresik a nemzeti park több területén található bemutatókat,
tanösvényeket, múzeumokat, csárdákat, részt vesznek esetleg egy
madárlesen, vagy biciklire ülve szelik át a Róna látogatható területeit.
Az eddig látottak után, egy sétarepülés során pedig mindannyiunk számára
bebizonyosodik, hogy ha megismertük, és a szívünkhöz nőtt a nagy alföldi
pusztaság, akkor annak, aki gépen száll fölé többé már nem csak térkép e
táj.
A beszámolót írta: Séllei Lívia és Darin
Sándor
A fényképeket készítette: Darin Sándor
Az archív fényképek forrásául internetes képeslapgyűjtemények
szolgáltak.
A magyar vándort ebben a hónapban is a Carpathia Travel utaztatta.

Kapcsolódó cikkek:
|
 |