Mindenkinek más, és más jut eszébe – e szó hallatán. Aki hegyek közt nőtt fel, dombok között kergetőzött annak a nagy magyar puszta, valljuk be őszintén nem sokat jelent. Őt nem nyűgözi le az égbe nyúló síkság, nem úgy, mint az Alföld koronázatlan költőjét, Petőfit. A Hortobágy azonban annak ellenére, hogy első látásra nem tűnik igen változatosnak, mint ahogy azt Petőfi számos költeményében meg is örökítette. A végtelen Rónák, delelő gulyák látványa egy idő után minden utazót magával ragad, és ha úgy fordul az időjárás a vendégmarasztaló sár egy ideig nem is ereszt az Alföldként nevezett pusztaságból. Ezért szeretném kedves olvasómmal megosztani az Alföld szeretetét, és szánt szándékom, hogy valamilyen szinten felkeltsem érdeklődését, és megkedveltessem mindenkivel a pásztorok világát!

Kezdjük az elején, mikor ez a vidék még teljesen más arcát mutatta az erre vetődő halandónak. A kezdetek-kezdetén a Hortobágy még halban, vadban gazdag mocsaras vidék volt. Ebben az időben még nem kietlen pusztaság, hanem aránylag elég sűrűn lakott terület volt. Erre vonultak el a népvándorlás során a korabeli törzsek, értékes emlékeket hagyva maguk után. Az emlékek alatt a több mint 200 kunhalmot, avagy más néven kurgánt értem, aminek pontos rendeltetést nem sikerült még megállapítani.
Egyes tudósok szerint, szállás, őrzőállás, illetőleg temetkezési hely lehetett a kúp formájú, nagy átmérőjű 3-5 méter magas képződmény. Sajnos, az elmúlt évszázadok alatt több kunhalmot kiraboltak, napjainkban azonban mindegyik állami tulajdonban van, így megrongálásuk ma már bűncselekménynek számít. Talán így sikerül a jövő generációinak is átörökítenünk valamint a honfoglalás kori örökségünkből.

Térjünk vissza a „magyar sivatag” kialakulásának történetéhez. A kezdeti virágzást a tatárjárás törte derékba. A XIII. században az addig fejlődő területek elnéptelenedtek és a török hódoltság alatt tovább csökkent a népsűrűsége. Bár sokan azt állítják, hogy a Hortobágy pusztasága, szárazsága, gyérsége már évezredek óta adott, de a valóságot mindannyian ismerjük, mely szerint a Széchenyi István által kezdeményezett folyószabályozás nagyban hozzájárult a Hortobágy mai arculatának kialakulásához, kiszáradásához. A Tisza kanyarulatainak elvágásával mocsarak és lefolyástalan vízfelületek jöttek létre, ezek a mai halastavak ősei. Így alakult ki valójában alig két évszázada a magyar préri, mely igazából jellegét tekintve nem sokban különbözik az amerikaiak világhírű vadnyugati prérijétől. A ma westernként emlegetett cowboy legendák is csak egyszerű tehén pásztorokról szólnak, akik a magyar pusztában is ugyanúgy megtalálhatóak, a maguk nem oly nemzetközi ismertségnek örvendő történeteikkel. Vagyis a magyar puszta is legalább annyira vadnyugati, mint mondjuk a texasi préri!

A hazánk első nemzeti parkja, a Hortobágy 1973-ban, 52.000 hektárral jött létre, amely mára 72.000-re nőtte ki magát, és 1999 óta az UNESCO világörökségeinek is részét képezi. Az előbb szó esett a lefolyástalan vízterületekről, melyek mára az emberi beavatkozás révén hatalmas halastórendszerré fejlődtek. Összefüggő területük eléri a 6.000 hektárt. Ez számunkra azért jelentős, mert a Hortobágyi halastavakat a Ramsari egyezmény értelmében nemzetközileg védett vízimadár fészkelő és költőhelyként tartják számon (akárcsak a Kis-Balaton területét).

Külön programot jelent a madarak megfigyelése. A madárleseken gubbasztó turistáknak, megfigyelőknek a legnagyobb élményt a madárvonulások jelentik. Már a vadlúd vonulása is nagyon látványos a több tízezer tavon megpihenő lúddal, de az igazi élmény a Horobágyi Nemzeti Park címerállatának, a darunak a vonulása. Az eddigi feljegyzett legnagyobb daruvonulás alkalmával több, mint 55.000 egyedet számláltak meg. A költöző madarak állománya csupán csak egy kicsiny része Hortobágy ornitológiai büszkeségének. Jelentős még a ragadozó madár állomány, melyről egy átfogó kiállítást tekinthetünk meg a Kőrszínben.

Ne higgye azonban kedves Olvasóm, hogy a kietlen pusztákat csupán állatok lakják, és apró növények borítják! Az állatokon túl laknak itt még napjainkban is szép számmal emberek, méghozzá a magyar western cowboyai, a pásztorok. Az ő életükben is komoly hierarchia alakult ki. A legfontosabbak a csikósok, vagyis a ménekre vigyázó pásztorok. Viseletüket a bő kék nadrág és ing jellemzi, melyhez barna vagy fekete mellényt viselnek. A nyári nap melegétől a nemezes fekete kalap védi őket. A ranglétra második fokán a marhapásztorok, vagyis a gulyások állnak, őket követik a juhpásztorok, a juhászok. Viseletük a suba, vagyis a juhszőrből készült vállra teríthető kabát volt. A subához három juh gyapja szükséges. Minél gazdagabb volt valaki, annál több juh gyapjából készítette a subáját. A ranglétra legalsó fokán a kondások, azaz a disznópásztorok álltak. Az ő viseletük szegényes és egyszerű volt, bő fehér nadrág és ing. Cipőként, csizmaként lábszárra tekert bőrszíjat hordtak.

A pásztorkodás majdnem egész éves elfoglaltságot jelentett, hisz a pásztorok kora tavasszal kihajtották az állatokat a pusztába, és késő őszig nem is hajtották vissza őket az istállókba. Ezt nevezték ridegtartásnak. Sajátos életmódot folytattak, saját művészetük és ízviláguk alakult ki.
Ennek az egyedi népművészetnek legjelesebb bizonyítékai a pásztorbotok. A rajtuk lévő rovátkák nem csak esztétikailag voltak szépek, de egykoron komoly közgazdasági, vagy inkább könyvelői szerepük is volt. Az írni nem tudó pásztorok így számoltak el ősszel a gazdáknak, hogy hány állatot kapott megőrzésre, hány múlt el, hány új példány jött a világra. Később innen alakultak ki a rovásfák, melyeknek egy példánya tavasszal a gazdánál maradt, másik felére a nyár folyamán a pásztor vezette az állatállományban bekövetkezett változásokat.

A pásztorok szűkszavú emberek voltak, de saját szórakoztatásukra társaságukban sokat énekeltek, és számos népdalunk nekik köszönhetően így maradt fenn. Bár szegények voltak, de szegényes étrendjük a magyar konyha kínálatában a mai napig nemzetközi hírnévnek örvendő ételeket hagyományozott. Kitűnő példa erre a nevében is máig élő közismert gulyás, vagy a kevésbé ismert slambuc, vagy más néven öhöm.
Ezt az ételt hagyomány szerint bográcsban szalonnazsírban pirított krumpliból és száraztésztából készítik. Az étel akkor készült el, amikor a massza 33 forgatás után egy labdába állt össze. Ekkor a közepén üreges asztalra helyezték a bográcsot, a slambuclabdát pedig annyi cikkelyre szelték, ahányan voltak és megszórták a kezdéskor kisütött szalonna pörcével. Annak idején nem volt mindenkinek külön tányérja, hanem mindannyian a bográcsból ettek egy erre a célra kifejlesztett meghosszabbított nyelű kanállal. Ha többet szeretnénk megtudni a pásztorok életéről, akkor látogassunk el Hortobágy település szívében található Pásztormúzeumba. Amennyiben úgy érezzük, hogy már mindent tudunk a pásztorok életéről, akkor javaslom, tegyünk egy kis terepszemlét, látogassunk el a tettek mezejére, vagyis oda ahol a mindennapi élet zajlott, ki a pusztába.

Az Epona lovasfaluban lehetőségünk van lovas kocsival kikocsikázni és megtekinteni a Hortobágy híres állatait. Legelsőnek a szürke marhát, mely mára világszerte ismert kiváló és egészséges húsáról. A magyar szürkemarha minden példánya törzskönyvezett, és szigorúan ellenőrzött. Köztudott ugyanis, hogy a ridegtartás és a természetes táplálkozása révén a szürkemarha – mely nevével ellentétben születésekor pirosas színű – immúnis a kergemarha kórra. Utunk során megtekinthetjük még a csavartszarvú rackajuhokat is, melyeket elsősorban gyapjuk miatt tenyésztettek, de a húsát is fogyasztották. Végül de nem utolsó sorban tekintsük meg a mangalicákat, a hosszú szőrű zsírsertéseket. A kocsikázás során részesei lehetünk egy rövid csikósbemutatónak is. A csikósok különböző ügyességi játékokat mutatnak be nekünk, hajdanán ezekkel a mutatványokkal csapták a szelet a hajadon lányoknak. A kocsikázásból visszatérve nézzünk be a lóistállókba és a fazekasműhelybe is, ahonnan akár kedves szuvenírt is vihetünk az otthon maradt ismerőseinknek.
Feltételezem, hogy mostanra már megéhezett a puszta vándora. Mi mást is javasolhatnék, mint egy ízletes ebédet a híres hortobágyi Nagycsárdában, közvetlen a kilenclyukú híd tövében, ahol több híresség is megfordult. Járt itt többek között az Alföld és a 48-as forradalom költője Petőfi Sándor, és Móricz Zsigmond is. Feltétlenül kóstoljuk meg a tagadhatatlanul helyi specialitásnak számító hortobágyi húsos palacsintát. Ebéd után pedig tehetünk egy sétát Európa leghosszabb, 170 méter hosszú egybefüggő kőhídján, vagy közelről is megismerkedhetünk a puszta halászaival és eszközeivel egy motoros csónakázás során a Hortobágy folyón. A település legnagyobb és legősibb rendezvénye a minden év augusztusában összehívott a híres hidivásárt, ahol minden hagyományos kézműves mesterség képviselteti magát. Annak idején nem volt itt település, hanem csak a híd a Hortobágy folyón és a partján álló Nagycsárda a kocsiszínnel. Ezért azonosította a kor embere az itt megtartott vásárt az Alföld legnagyobb hídjával és nevezte el ez alapján a hídnál lévő vásárnak, rövidebben hidivásárnak.

Sokan úgy gondolják, hogy ha látták a falu elején kiállított hortobágyi tankcsatának emléket állító harckocsit, a híres kilenclyukú hidat, a hajdani lóistállókból, szekérszínekből kialakított a körszínt és pásztormúzeumot, valamint a folyó bal partját uraló Nagycsárdát, akkor mindent láttak a Hortobágyon. Sajnálom ezek az emberek, mivel mindannyian tévednek, és ha ebben a hiszemben távoznak Hortobágyról, akkor még a negyedét sem látták a nemzeti parknak. Remélem azért írásommal sikerült felkeltenem sokak érdeklődését és kíváncsiságát a magyar préri iránt és ottjártukkor nem „csak kipipálják” a látnivalókat a „bédekkerjükben”, hanem a szinte kötelezőnek számító kocsikázáson túl felkeresik a nemzeti park több területén található bemutatókat, tanösvényeket, múzeumokat, csárdákat, részt vesznek esetleg egy madárlesen, vagy biciklire ülve szelik át a Róna látogatható területeit. Az eddig látottak után, egy sétarepülés során pedig mindannyiunk számára bebizonyosodik, hogy ha megismertük, és a szívünkhöz nőtt a nagy alföldi pusztaság, akkor annak, aki gépen száll fölé többé már nem csak térkép e táj.

A beszámolót írta: Séllei Lívia és Darin Sándor
A fényképeket készítette: Darin Sándor
Az archív fényképek forrásául internetes képeslapgyűjtemények szolgáltak.
A magyar vándort ebben a hónapban is a Carpathia Travel utaztatta.